Az ISON testvérei

777

Az elmúlt száz évben csak hat olyan üstökös érkezett a belső Naprendszerbe, amelyik 0,1 CsE-nél jobban megközelítette a Napot.

Jól mutatja az ISON-üstökös különlegességét, hogy az elmúlt évszázadban csak hat olyan üstökös érkezett a Naprendszerbe, amelyik 0,1 CsE-nél jobban megközelítette a Napot, miközben tudjuk, hogy az ISON maga 0,0124 CsE-re fog elhúzni mellette. Valójában volt még öt Kreutz-féle napsúroló is, de ezekről tegnap már megállapítottuk, hogy nem számítanak. A hat kis perihélium-távolságú üstökösből nem volt mindegyiknek dicső sorsa, a C/1953 X1 (Pajdusáková) és a C/1970 B1 (Daido-Fujikawa) vélhetően még azelőtt szétporladt, hogy elérte volna napközelpontját. A négy túlélő közül a C/1931 P1 (Ryves)-üstökösről nem sokat tudunk, akkoriban még jóval kevesebben figyelték az eget, és az égitest láthatósága is szerencsétlenül alakult, a napközelsége után sokáig elérhetetlen volt a Földről nézve. A másik háromról, amelyik túlélte napközelségét, már sokkal több információnk van. 

20131102-ison-1882

Egy korábbi, de annál látványosabb családtag volt a C/1882 F1 (Wells)-üstökös, amely 0,0608 CsE-re közelítette meg a Napot. Az esti égen előtűnő, gyönyörű üstökös a Melbourne-i polgárok figyelmét is magára vonta.  

C/1961 O1 (Wilson‒Hubbard). Az üstököst A. Stewart Wilson, a Pan American légitársaság Honolulu és Portland közötti járatának navigátora fedezte fel 1961. július 23-án hajnalban. A 29 ezer láb magasan kelet felé repülő gépből pillantotta meg az üstökös csóváját, amely egy 3,5 magnitúdós fejben végződött. Másnap sok független felfedezés történt, köztük több szintén repülőgépekről, és később az is kiderült, hogy az üstökös első megfigyelője egy Anna Ras nevű légikisasszony volt, aki Líbia felett repülve vette észre az üstököst Wilson előtt kilenc órával. A hivatalos felfedezők közé végül egy csillagászhallgató, William B. Hubbard került még be, aki a texasi McDonald Obszervatóriumban dolgozott. Július 24-én hajnalban két hallgatótársával kimentek a kupola elé, hogy megnézzék az Echo 1 műhold átvonulását. Ahogy a fényes műhold közeledett a keleti horizont felé, észrevették a csóvát, melyről hamarosan fotót is készítettek.

20131102-ison-wilson-hubbard1

A Wilson‒Hubbard-üstökös G. Van Biasbroeck felvételén, amely néhány nappal a felfedezés után készült. 

Az üstökös ekkor már egy héttel túl volt július 17-ei napközelségén (q=0,0402 CSE), így a perihéliumot megelőző viselkedéséről semmit sem tudunk. A felfedezés utáni észlelések szerint a feje nem volt extrém módon fényes, a csóvája viszont 20-25 fok hosszan nyújtózott a keleti horizont felett, és egy 2-3 fokos ellencsóva is megfigyelhető volt. Az üstökös gyorsan halványodott, július 29-én már csak 4 magnitúdós volt, augusztus 1-jén pedig már a szabad szemes láthatóság határán járt, bár csóvája a fotókon 15 fok hosszú volt.

C/1962 C1 (Seki‒Lines). A múlt század egyik leglátványosabb üstökösét egy szerencsés amatőrcsillagász feleség és egy tapasztalt üstökösvadász fedezte fel egymástól függetlenül 1962. február 3-án és 4-én. Richard D. Lines feleségével és barátaival nézelődött az esti tejútban egy 20 cm-es reflektorral, amikor egy 5 ívperc átmérőjű, 8 magnitúdós foltra akadtak. Bár sok helyen a férj van megadva felfedezőként, az eredeti beszámoló szerint a feleség, Helen Calver Lines mondta ki először, hogy “ez úgy néz ki, mint egy üstökös”. Ahogy az éjszaka átkelt a Csendes-óceánon, a japán Szeki Cutomu is ráakadt egy 9 cm-es refraktorral. A 9 magnitúdóra becsült üstökös négy hónap alatt már a második felfedezése volt, melyet a következő években négy további követett.

20131102-ison-seki-lines1

A Seki‒Lines-üstökös a horizont közelében Wesley Simpson 1962. április 8-án készült 10 perces felvételén.

A kométa ekkor még majd’ két hónapra volt április 1-jei, 0,0314 CSE-s perihéliumától, így a világ észlelői nagy várakozással figyelték a gyorsan fényesedő üstököst, amely igencsak kitett magáért. Február 10-én 6,5, a hónap végén 5,5 magnitúdós volt, 8 fok hosszú csóvával. Március 10-e környékén érte el a 4,5 magnitúdót, március 26-án pedig már 0 magnitúdónál járt. A napközelség idejére ‒7 magnitúdós maximális fényességet számítottak, de nem tudunk nappali észleléséről. Legközelebb április 3-án látták, amikor fényessége ‒2 magnitúdó volt, pár nappal később pedig az 1-2 magnitúdós fejből 15 fok hosszú, bonyolult szerkezetű porcsóva nyúlt ki. A porcsóvában szálak is látszottak, valamint egy másik porlepel legyezőszerű ellencsóvát formált. Az üstökös a hónap végéig szabad szemmel is látható maradt, csóvájának hossza sokat csökkent, de komplex szerkezete megmaradt. Az ISON-hoz hasonlóan az Oort-felhőből érkező üstökös következő visszatérése 150 ezer év múlva várható.

20131102-ison-seki-lines2

A Seki‒Lines különleges csóvaszerkezete a perihélium utáni hetekben.

C/2002 V1 (NEAT). A Near-Earth Asteroid Tracking (NEAT) program automata keresőszoftvere vette észre egy 1 m-es távcső 2002. november 6-ai felvételein. A 17 magnitúdós objektumról hamar kiderült, hogy 2003. február 18-án 0,0993 CSE-re megközelíti a Napot. Az első vizuális észlelések december elején készültek, a 12-12,5 magnitúdós becslések igen gyors fényesedésre utaltak, ami a hónap további részében is folytatódott. December végén már 8 magnitúdós volt, ami egy igazán fényes üstökös képét vetítette előre, ám január elején a fényesedés hirtelen megtorpant. Ennek ellenére a hónap végére 6 magnitúdóra fényesedett. A kedvező láthatóságú és látványos üstököst hazánkból is sokan észlelték. Külföldi észlelők 16-áig látták, amikor fényessége elérte a 0-1 magnitúdót. A perihélium napján sokan keresték a nappali égen, de nem sikerült megpillantani, fényessége ‒3,5 magnitúdó alatt volt. Ezt követően már csak a déli féltekén élők láthatták, akik rendkívül gyors halványodásról számoltak be. A február 25-e környékén még 2-3 magnitúdós kométa március első hetében már csak 4-5, a hónap végén pedig 7-8 magnitúdós volt.

20131102-ison-neat2

A közeledő NEAT-üstökös Rolando Ligustri és Lucio Furlanetto 2003. január 29-ei mozaikfelvételén.

Hozzászólás

hozzászólás