Hatalmas trópusi vihar tombolt a Szaturnusz legnagyobb holdján

962

A Szaturnusz (és egyben az egész Naprendszer) legkülönlegesebb holdja a Titan, melynek sűrű légköre teljesen elfedi a felszínt a látható fény tartományában. Noha az egyenlítői vidékek száraz sivatagai semmiben nem hasonlítanak a földi trópusokra, friss megfigyelések arra utalnak, hogy ezeken a területeken hatalmas viharok képesek kialakulni meglepően rövid idő alatt.

A Szaturnusz és a Titan 2009. május 7-én, az északi Gemini teleszkóp adaptív optikás közeli infravörös kamerájával. A 2,2 mikronos hullámhossz közelében készült képekből összerakott hamis színes kompozíció 40"-es látómezőt ábrázol (Gemini Observatory/AURA/Henry Roe, Lowell Observatory/Emily Schaller, Insitute for Astronomy, University of Hawai‘i).

A Nature augusztus 13-i számában megjelenő tanulmányban Emily Schaller (University of Hawaii) és munkatársai egy hatalmas, kb. 3 millió négyzetkilométernyi területre kiterjedő viharos felhőképződés megfigyeléseiről számolnak be. A 2008 áprilisában észlelt jelenség megörökítéséhez a 8 m-es északi Gemini teleszkópot és lézeres adaptív optikás kameráját használták, amelyekkel a közeli infravörös tartományban diffrakcióhatárolt leképezést lehet megvalósítani. A földi légkör torzításaitól mentes képeken olyan részletek is megkülönböztethetők, melyeket egyébként csak a jelenleg is a Szaturnusz rendszerében működő Cassini-szonda képes felbontani. Viszont a szonda pályája jó ideje már olyan, hogy alig hathetente egyszer jár a Titan közelében, így az ottani légkörzésről nagyon kevés információt szolgáltat.

Schaller és munkatársai rendszeresen észlelik a Titant a NASA infravörös teleszkópjával (Infrared Telescope Facility, IRTF), amely a Hawaii-szigeteken található. Az IRTF által felvett adatok jelzik a felhők megjelenését, s ekkor a kutatócsoport a következő éjszakán átvált a szintén a hawaii-szigeteki lézeres adaptív optikás Gemini teleszkópra. A most bejelentett vizsgálatok előtt azonban nyolc éven keresztül soha nem sikerült ténylegesen lefotózni a spektroszkópiai adatok által sugallt felhőket.

Hatalmas felhő a Titanon. A szaturnuszhold korongjának látszó átmérője mindössze 0,8 ívmásodperc, ami indokolja az adaptív optikás megfigyeléseket. A 2008. április 14-i kép 2,12 mikronos hullámhosszon készült (Gemini Observatory/AURA/Henry Roe, Lowell Observatory/Emily Schaller, Insitute for Astronomy, University of Hawai‘i).

A Titan időjárása és általában a légköri folyamatai akkor kerültek előtérbe, amikor 2005 januárjában a Cassini-szonda Huygens egysége leszállt a Titan felszínére. Az ereszkedés közben a Huygens kamerája az egyenlítő vidékén olyan csatornaszerű felszínformákat fotózott, melyekre a legvalószínűbb magyarázat az erős szelek által sodort folyékony metán eróziós hatása. Ez a megfigyelés azonban ellentmondott a száraz, sivatagi körülményeket jósló elméleti modelleknek.

A 2008. áprilisi megfigyelések során alig három hét alatt a szaturnuszhold több pontján is hirtelen felhőképződést észleltek. A megelőző 2,2 év alatt összesen 138 éjszakán próbáltak felhőket fotózni a Geminivel, ám a felhőborítottság 1% alatt maradt. Ezzel szemben a helyzet drámai módon megváltozott tavaly tavasszal, amikor összesen 3 millió négyzetkilométernyi területet lefedő felhők jelentek meg, majd tűntek el, elsősorban az egyenlítői zónában. A kutatócsoport szerint a jelenség során folyékony metáneső záporozhatott a hold felszínére, ami erős széllel párosulva magyarázatot adhat a Huygens képein látszó eróziós felszínformákra. A megfigyelések azt is jelzik, hogy jelenlegi tudásunk a Titan légköréről meglehetősen hiányos, s további részletes elméletek kidolgozására van szükség.

A kutatás további részleteiről a Nature augusztus 13-i számában olvashatunk.

Forrás: Gemini PR, 2009.08.12.

Hozzászólás

hozzászólás