Naponta mintegy 33 tonna kisbolygó és üstökös eredetű meteoritikus anyaggal találkozik bolygónk, amelynek legnagyobb része elég a légkörben, vagyis nem éri el a Föld felszínét. A Holdat azonban nem védi meg légkör a kisebb-nagyobb kozmikus testek becsapódásától. A nagy, több kilométer vagy többször tíz kilométer másodpercenkénti sebességgel a Holdba csapódó, legalább fél kilogramm tömegű kis meteoroidok a földi távcsövekkel is megfigyelhető fényfelvillanást produkálnak – igaz, csak igen rövid ideig, néhány ezred, esetleg század másodpercig.
Meteorbecsapódás a Holdon!
Csaknem egy évtizede, az 1998-as, emlékezetesen látványos Leonida-meteorraj gyakorisági maximum idején kezdődött, majd azóta is egyre intenzívebbé vált a holdi meteorbecsapódások földi észlelése. Kezdetben a NASA erre a célra szakosodott obszervatóriumai (például Alabamában és Georgiában) végezték a megfigyeléseket, újabban pedig amatőrcsillagászok is csatlakoztak, egyre kifinomultabb technikákat alkalmazva. A napokban a NASA Marshall űrközpontjában működő meteor kutatócsoport (Meteor Environment Office, röv. MEO) közzétette a 2005-től 2008-ig eddig detektált és megerősített 103 holdi meteorbecsapódás holdfelszíni eloszlásának térképét. Az eredmények látványosan illusztrálják, hogy ma már nem a véletlennek köszönhető egyedi mérésekről van szó, hanem szisztematikus felmérésről, ami alapján már statisztikus vizsgálatok is végezhetők.
A 2005 és 2008 között detektált holdfelszíni villanások felszíni eloszlása. Kapcsolódó képek és videók innen tölthetők le (kép: NASA Marshall Űrközpont, Meteor Environment Office).
A közzétett holdtérképen feltűnő, hogy a Hold tőlünk látható oldalának a csillagászati égi tájolás szerinti keleti felén több meteorbecsapódást figyeltek meg, mint a nyugati részén, illetve a pólusok környékén egyáltalán nem. Ennek több oka is lehet, illetve ezek kombinációja is előfordulhat. Például az észlelők általában előnyben részesítik az esti Hold-észleléseket, mint a hajnaliakat, vagyis első negyed körül a sötét oldalon egy ilyen kiválasztási effektus hatásáról van szó. Az is egy megfigyelési gyakorlat, hogy a képkivágás a Hold egyenlítője közelébe esik, és kevésbé a pólusokra ("szarvakra"). Ráadásul a halvány villanások megfigyelése az első negyed előtti, ill. az utolsó negyed utáni héten a legkönnyebb, máskor ugyanis a megvilágított rész sokkal nagyobb, mint a sötét. Így tehát egy adott holdhónap során csak mintegy 10-12 nap alkalmas a holdi meteorbecsapódások megfigyelésére. Az említett kiválasztási effektusok minimalizálásához az automatizált megfigyelő-programok nagyon fontosak.
A NASA különleges távcsöveivel 2005 óta többek között a 2P/Encke-üstökösből eredő, a 2003 EH1 kisbolygóval kapcsolatos, valamint például a Quadrantida, Perseida, Geminida, és Leonida meteorrajok tagjainak becsapódását is megfigyelték. A Föld-Hold rendszerében előforduló meteoroidok gyakoriságát és fizikai tulajdonságait már csak azért is fontos megismerni, mert az űreszközök, műszerek, valamint az űrhajósok testi épségének megvédésére ezek ismeretében jobban fel lehet majd készülni.
A NASA Huntsville mellett felállított két db 35 cm-es becsapódás-észlelő távcsövének egyike (kép: NASA Marshall Űrközpont, Meteor Environment Office).
A holdi meteorbecsapódások felvillanásainak megfigyelése nehéz, de tudományos szempontból fontos feladat az amatőrcsillagászok számára is. A nagyon rövid időtartamú, néhány század másodpercnyi és halvány, kb. 8-10 magnitúdós jelenségek detektálása az átlagosnál speciálisabb felszerelést, elektronikus képrögzítési technikát és digitális képelemzési eljárásokat igényel – emellett pedig nagy türelmet és kitartást az észlelésekben. Csak nagyobb, legalább 20-25 cm-es fényerős távcsövekkel és nagy időfelbontású, nagyon érzékeny CCD kamerákkal érdemes belekezdeni a programba. A megfigyelésekhez elengedhetetlenül fontos a pontos idő rögzítése GPS-szel vagy más, földi időjeladók jeleivel. Legutóbb például a 2008. február 21-i teljes holdfogyatkozáskor sikerült egy tapasztalt és nagyon jó felszereléssel rendelkező amerikai amatőrcsillagásznak egy meteorbecsapódást megörökíteni a Holdon, az Oceanus Procellarum vidékén.
Forrás:
Kapcsolódó témák:
- NASA’s Meteoroid Environment Office (MEO)
- A NASA Marshall Űrközpontjának holdi meteorok honlapja
- Az ALPO holdi meteorbecsapódások megfigyelési honlapja
- A IOTA hírei a holdi meteorbecsapódásokról
- George Varros holdi meteorbecsapódások megfigyelési honlapja
- Meteorbecsapódás a február 21-i teljes holdfogyatkozás alatt
