A
Naprendszer fejlődésének korai szakaszában Földünket szinte
folyamatosan bombázták nagy tömegű kozmikus égitestek. Bolygónk
mindvégig ellenállt ezeknek a becsapódásoknak, azonban az egyik kis
híján mégis elpusztította. Egy marsnyi méretű objektummal történt
ütközés során nagy mennyiségű anyag dobódott ki, amiből összeállt a
Hold. Egy újonnan napvilágot látott elmélet szerint hasonló események történhettek a
Vénusszal is, a végeredmény azonban teljesen más lett: eltűnt a bolygó
holdja, forgása pedig az egyik legkirívóbb a Naprendszer égitestjei
között.
Alex Alemi, a Caltech egyetemi hallgatója és
tanára, David Stevenson
amerikai planetológus professzor modellszámításai szerint a Vénusz nem
is egy
ütközést szenvedett el, hanem legalább kettőt. A korai
Naprendszerben ez nem volt ritka esemény, hiszen a Napunk körül
kialakult protoplanetáris korong tele
volt kisebb-nagyobb bolygócsírákkal. A Föld példája alapján
valószínűleg a Vénusszal is történt egy korai ütközés, ami
létrehozhatott egy holdat körülötte. Ez a kísérő az árapály-erők hatása
alatt
fokozatosan távolodott, hasonlóan ahhoz, ahogyan a mi holdunk is lassan
egyre messzebb kerül a Földtől. Ha ezután nem történt volna semmi, a
vénuszi holdnak még mindig ott kellene keringenie, hiszen az
eltávolodás időskálája évmilliárdokban mérhető.
A sarló alakú Vénusz a Hubble Űrtávcső ultraibolyában készült felvételén.
Alemi és Stevenson számítása azt feltételezi,
hogy nagyjából
tízmillió évvel az első becsapódás után a Vénusz egy újabb ütközést élt
át. A becsapódás az előzővel ellentétes irányú volt
és megfordította a bolygó forgástengelyét. Ennek eredményeként
holdjának pályamenti energiáját elemésztették a megváltozott
árapály-hatások, és az eddig távolodó hold befelé kezdett el
spirálozni, majd végül egybeolvadt a Vénusszal.
Ez az új modell nemcsak a Vénusz
holdjának hiányát magyarázza meg, hanem a rendkívül lassú forgási
sebességet (1 nap a Vénuszon 243 földi napig tart!) és a keringéssel ellentétes
(retrográd) forgási irányt is. Ha a második ütközés során is kialakult egy
második hold, annak sorsa az elsőéhez hasonló lehetett. Előfordulhatott akár kettőnél több ütközés is, de annak valószínűsége
igen kicsi.
Stevenson
szerint a vénuszi sziklák
izotópjainak vizsgálatával ellenőrizhető lenne modelljük, amely merész,
ám elegáns magyarázatot ad a Naprendszer második bolygójának egyik
különlegességére.
Forrás:
