A kérdés jó — viszont jó, azaz szemléletes válasz nem igazán adható könnyen, pontosan azért, mert a legmodernebb kozmológiai elméletek sem képesek tisztázni őket.
Ami biztosnak tekinthető a megfigyelések fényében: az általunk ma belátott Univerzum kb. 13,7 milliárd évvel ezelőtt elképzelhetetlenül kicsi és forró volt, amely állapotból pillanatszerűen váltott át a ma megfigyelhető táguló állapotba. Az ezzel kapcsolatos megfigyelési tények, a kozmikus háttérsugárzás felfedezése, majd irányfüggő aszimmetriáinak kimérése széles körben elfogadott empirikus bizonyíték a táguló Univerzum elmélete mellett, nem véletlen, hogy két Nobel-díj is kötődik hozzájuk.
Az azonban, hogy mi van az általunk belátott Univerzumon túl, vad spekulációkra ad lehetőséget, melyek közül sok már inkább a sci-fi birodalmába tartozik. Vannak, akik szerint ugyanilyen Univerzumból lehet végtelen számú, melyek buborékszerűen töltik ki a Multiverzum még nagyobb egységét; akár Univerzumról Univerzumra különböző fizikai állandókkal (és akkor a miénkben azért élünk mi, mert a feltételek itt adottak az életre). Mások magasabb dimenziókban gondolkodnak, pl. népszerű elképzelés mostanában a mi négydimenziós téridőnket ötdimenziós hártyák (brének) metszeteként elképzelni, melyek dinamikája megmagyarázhatja a számunkra Ősrobbanásnak látszó eseményeket. Ezek az egzotikus elméletek stabil matematikai alapokon nyugszanak, melyek egyszerű tárgyalása súrolja a lehetetlent.
Vannak azonban ígéretes próbálkozások. Ajánlani tudom az Akkord Kiadó által 2003-ban kiadott Az elegáns univerzum c. kötetet (Brian Greene könyve, Gergely Árpád László fordításában), mely jó és érthető áttekintését adja a témának. Dávid Gyula előadássorozata a Polaris csillagvizsgálóban szintén részletesen tárgyalta a témát, ezek elérhetők az MCSE Médiatárában.
