A csillagok tulajdonképpen hatalmas átlátszatlan, részben ionizált gázból álló gömbök. Belsejükben a gravitáció és a gáz nyomása küzd egymás ellen. Ha a kettő azonos nagyságú, akkor a csillag egyensúlyban van, ám ha az egyik valami miatt megnövekszik, akkor a csillag összehúzódik ill. kitágul addig, míg a két hatás újra egyensúlyba nem kerül.
Hidrosztatikai egyensúly
A gravitációból eredő nyomást a csillag tömege határozza meg. Ez próbálja összeroppantani a csillagot, a hatás a csillag belseje felé haladva egyre nő. Ezzel tart egyensúlyt a csillag forró belsejének nyomása. Ha a csillag anyagát ideális gáznak tekintjük, melynek nyomása a hőmérséklettel arányos, akkor könnyen belátható, hogy a csillag belsejében a hőmérsékletnek a centrum felé haladva nőnie kell, hogy a gáznyomás egyensúlyt tudjon tartani az egyre növekvő gravitációval.
Általában a csillag belseje három nagy tartományra bontható. Az első a csillag magja, ahol a magátalakulások zajlanak. A második az ezt körülvevő sugárzási zóna, ahol az energia folyamatos kisugárzások és elnyelések útján terjed. Itt már nincsenek magátalakulások. A harmadik az ún. konvektív zóna, ahol a csillag anyagának erőteljes fel- és leáramlása szállítja az energiát. Az előbb felvázolt elrendezés nagyon nagy és nagyon kicsi tömegű csillagoknál jelentősen módosulhat. A nagytömegű csillagoknál a mag körül a sugárzás csak konvekció útján tud terjedni, míg a nagyon kis tömegűeknél a sugárzási zóna teljesen hiányzik. A negyedik tartomány, mely már nem tartozik a csillag belsejéhez, a csillag légköre. Ennek alján helyezkedik el a fotoszféra, az a réteg, melyről a sugárzás már elhagyja a csillagot. Ezt tekintjük tulajdonképpen a csillag felszínének.
Csillagok belső szerkezete
