• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    A Mennyei Birodalom csillagászata – tegnap és ma







    Kínának a csillagászat történetében betöltött szerepe korántsem volt mindig olyan periferikus, mint az utóbbi évtizedekben. A Kr. e. IV. és Kr. u. XIII. szd. között, amikor az ország egyebekben is a világ legfejlettebb térségei közé tartozott, az asztronómiai kutatások sok területén is élen járt. Igaz, az elméleti vizsgálatokban viszonylag elmaradt más civilizációk (Európa, Köze-Kelet, India) mögött, és a ptolemaioszihoz hasonlóan magas szintű, pontos előrejelzésekre képes elmélet az európai csillagászat XVII. századi bevezetéséig nem jött létre; az észlelések terén azonban a gyakorlatias kínaiak fejlett ipari hátterükkel és jól szervezett bürokráciájukkal mennyiségileg és minőségileg egyaránt a nyugatabbi népekénél maradandóbb eredményeket könyvelhettek el. Tudjuk, hogy a régi kínai csillagászati feljegyzések a modern asztrofizika számára is tartogatnak értékes adatokat (melyek jó része még feldolgozatlan): leggyakrabban szupernóvamaradványok azonosításához és a napfolttevékenység múltbeli változásainak rekonstrukciójához hívják őket segítségül. Érdemes tehát részletesebben megismerkedni a csillagászat történetének e kevéssé ismert fejezeteivel.

    A kezdetek

    A csillagászati jellegű feljegyzések már az első kínai írásos emlékeken, a Shang-dinasztia (kb. Kr.e. 1520-1030) korabeli jóscsontok feliratain is tekintélyes hányadot tesznek ki. Ezekre a csontlapokra az ország ill. a királyság jövőjével összefüggő fontos kérdéseket írtak a mai kínai írásjegyek — képíráshoz közel álló — őseivel; ezt követően a csontlapot tűzzel hevítve, a keletkező repedések alakjából következtettek a válaszra. Az égbolton mutatkozó rendkívüli események — üstökösök, szupernóvák, fogyatkozások stb. fontos előjelnek számítottak, így gyakran szerepelnek a feliratokon. Az 1. képen pl. egy Kr.e. 1300 tájáról származó felirat másolata látható; feliratának jelentése a következő: "A hónap hetedik napján, egy ji-se napon, nagy újcsillag tűnt fel az Antares mellett." Egy másik, az előző mellett talált felirat szerint pedig "A xin-wei napon [azaz két nappal később] az újcsillag elhalványult [eltűnt?]." A két-három napos lefutás alapján az észlelést az első nóva-megfigyelésnek tartják.

    1. ábra: Shang-kori jóscsont az első nóvakitörés feljegyzésével

    A jóscsontok arról is tanúskodnak, hogy a Shang-korban már létezett a kínai naptár néhány későbbi alapvető vonása, így a mi hetünknek megfelelő, vidéken olykor ma is használt 10 napos ciklus (a napok benne az ún. 10 égi törzs, gan, nevét kapják); a vele párhuzamosan futó 12 napos ciklus (12 földi ág, ji); s a kettő kombinációjából adódó 60 napos periódus. A fenti idézetekben szereplő nap-nevek e 60-as ciklus napjait jelölik. (A hétnapos hét csak a középkor derekán terjed el Kínában.) A korabeli Mezopotámiához hasonlóan használták még a 29 vagy 30 napos szinodikus holdhónapot, melynek hosszát alighanem az újhold sarlója feltűnésének egyszerű megfigyelésével határozták meg, továbbá a 12 vagy 13 hónapos luniszoláris évet, melynek kezdetét valószínűleg szintén empirikusan — gnómónnal végzett napészleléssel — tűzték ki. Egyes adatok arra utalnak, hogy a (naptárban nem használt) napév hosszát 365 1/3 napnak tudták. A nappalt 12 egyenlő kettős órára osztották.

    Az ezt követő Zhou-korban (Kr.e. 1030-403) végbemenő fejlődést, mely Kína csillagászatát (s az egész birodalmat) a nyugatabbi civilizációkkal azonos szintre emelte, elsősorban a korszak legvégéről és még későbbi időkből származó gyűjteményes művekből ismerjük, melyek egyes részei azonban a Zhou-kor korábbi időszakaiból valók (valahogy úgy, ahogyan a Biblia egyes könyvei megőrizték a legeltérőbb korú szövegeket). A legősibb így fennmaradt csillagászati jellegű szövegek közé tartozik a Shu Jing (írások könyve) c. gyűjteményben fennmaradt történet, mely szerint egykor a mitikus, félisteni Xia-dinasztia Yao császára Xi és He nevű tisztviselőit bízta meg azzal, hogy a csillagok útját "kövessék és irányítsák". A két (más forrásokban 4) tisztviselő a világ sarkain elhelyezkedve tesz eleget feladatának. A könyv egy másik fejezete szerint egy napfogyatkozást követően az uralkodó "büntetőexpedíciót" indított a kötelességüket elhanyagoló urak ellen. A XIX. századi romantikus tudománytörténet Xi és He alakjából a zsarnok szeszélyének áldozatul eső udvari csillagászokat faragott, holott a szövegből nyilvánvaló, hogy nem történeti személyekről, hanem a betlehemi háromkirályokhoz hasonló félisteni mágusokról van szó. Az egész szöveg inkább a mitológia, mint a csillagászat történetéhez tartozik.

    Ugyancsak a csillaglegendák körébe tartoznak a kínai égbolt csillagképeinek elnevezései, melyek közül a legtöbb ebben az időszakban tűnik fel először (néhány már a Shang-korból ismert). A kínai konstellációk természetesen nem hasonlítanak nyugati rokonaikra, általában jóval kisebbek (a későbbi csillagtérképek mintegy 250 csillagképet jelölnek, míg az európaiak csak 60-at), s kialakításukhoz egészen halvány csillagokat is felhasználtak, így nem könnyen felismerhetők. A legismertebb kínai csillaglegenda a tehénpásztor (Altair) és a szövőlány (Vega) meséje, mely szerint egykor az égi királyi udvar teheneinek őrzője és a király szövőnője (egyébként herceg és hercegnő) egymásba szerettek és összeházasodtak. Szerelmük miatt azonban elhanyagolták kötelességüket, ezért az ég királya — a Nap — az égi folyóval (Tejút) választotta el őket. Azóta évente csak egyszer, a hetedik hónap hetedik napján találkozhatnak.

    A csillagképek között különös jelentőségre tett szert 28, többé-kevésbé az Égi Egyenlítő közelében fekvő konstelláció, melyek az ún. xiu -kat (holdállomások) definiálták. A Shang-kori jóscsontok következtetni engednek arra, hogy az égboltot már ebben a korai időben öt fő részre, "palotára" osztották. A Középső Palota a cirkumpoláris csillagokat, míg a többi négy rendre a tavaszi, nyári, őszi, téli csillagképeket (melyek az adott évszak esti égboltján magasan állnak) foglalta magába. Ez a kézenfekvő felosztás természetesen jól ismert pl. a csillagos eget ismertető népszerű csillagászati könyvek lapjairól. Ha a Középső Palotától eltekintünk, lényegében az égboltnak négy, kb. egyenlő ekvatoriális "gerezdre" való felosztásáról van szó, órakörök mentén. Mármost a Zhou-korban ez a felosztás tovább finomodott, 28 gerezdesre. A gerezdek (xiu-k) kezdő órakörét egy-egy rajtuk fekvő csillagkép, az említett, egyenlítő menti csillagképek valamely csillaga határozta meg. Mivel adott időpontban a xiu-k ilyen determináns csillagképeinek egy része mindig a láthatár alatt van, a xiuk-k követhetősége érdekében egy-egy cirkumpoláris csillagot is kapcsoltak hozzájuk. Mivel fényes cirkumpoláris csillagokhoz igyekeztek kapcsolni őket, a xiu-k már kezdetben is egyenlőtlen terjedelműek voltak. A luniszoláris precesszió miatt pedig az égi egyenlítő és a hozzá kapcsolt órakörök lassan elmozdulnak az állócsillagokhoz képest, így a xiu-determináns csillagok közti rektaszcenzió-különbség az évszázadok során változott, az egyenlőtlenség tovább nőtt. A determináns csillagokat ezért olykor módosítani kellett, hogy egyes xiu-k el ne tűnjenek (így veszthette el egykori determináns szerepét az Altair és a Vega).

     

    2. ábra: "Hold és sárkány" motívum egy domborművön

    A 28 xiu-csillagkép rendszere felületes analógiába hozható az állatövi jegyek babiloni-görögrendszerével; míg azonban ott ekliptikái, addig a xiu-knál ekvatoriális szisztémával van dolgunk. A holdállomások rendszere, mely a kínai csillagászat további fejlődése során mindvégig központi szerepet játszik, az egész kínai kultúrát áthatotta. A képzőművészetben gyakori "hold és sárkány" ill. "gyöngy és sárkány" motívum (2. kép) magyarázata pl. a következő. A tavaszi, nyári stb. palotákba eső (átlag 7-7) xiu-ból egy-egy "szuper-csillagképet" — rendre a Kék Sárkányt, Vörös Főnixet, Fehér Tigrist és Fekete Teknőcöt — alakítottak ki. A Zhou-kor vége felé a kínai újév idején (február) pedig a telehold — a Nappal átellenben — a Tavaszi Palota elején, a Kék Sárkány szarvai között volt látható. (Ez később a precesszió miatt megváltozott.)

    A holdállomás-rendszer ezzel párhuzamosan Indiában is kialakult; mi több, a 28 xiu-determináns csillagkép közül 11 a két kultúrában azonos, s az első xiu kezdetét mindkét rendszerben a Spica (α Vir) tűzi ki. A kapcsolat tehát vitathatatlan, de hogy India vagy Kína csillagászai járultak-e hozzá nagyobb mértékben a rendszer kifejlődéséhez, ma még nem tudjuk. Egyes feltevések szerint mindkét kultúra közös, mezopotámiai forrásból merített. Ezt alátámasztani látszik, hogy az égbolt ekvatoriális szektorokra (vö. xiu-k) és övezetekre (vö. Középső Palota és többi paloták)

     

    3. ábra: A pekingi Ég Temploma teraszának hármas tagolása a kozmosz szerkezetéről alkotott ősi elképzeléseket tükrözhet

    való felosztása a II. évezredi Mezopotámiából is ismert; itt három övezettel (Anu, Enlil és Éa útja) találkozunk. A kínai égoltárok hagyományos háromteraszos szerkezete (3. kép) talán ennek emlékét őrzi. A babiloni kapcsolat megmagyarázná a kínai asztronómia olyan elemeit is, melyek annak igen ősi voltára utalnak: így azt, hogy a xiu-csillagképek legjobban az Égi Egyenlítő i.e. III. évezredbeli helyzetére illeszkednek, és hogy az égi pólus i.e. II. sőt III. évezredbeli helyzetéhez közel eső csillagok egykori sarkcsillag-mivoltukra utaló neveket (pl. 3067 Dra — "Égi Egy"; 42 Dra — "Nagy Egy") viselnek Kínában.

    Mezopotámiai párhuzamokat mutat a naptár Zhou-kori fejlődése is. A napot és az éjszakát már egyaránt 6-6 kettősórára osztották, a kettősórákat a 12 ji-ről (ld. fent) nevezve el. A IV. századra a Meton-ciklus alkalmazásával szabályozták a szökőhónapok beiktatásának rendjét; az év hónapjait egyszerűen sorszámozták vagy szintén a 12 ji-névvel jelölték, s bizonyos állatok nevével is párhuzamba állították (innen ered a kínai horoszkóp állatköre). Mezopotámiában ismeretlen fejlemény azonban a luniszoláris naptár kombinálása egy tiszta szoláris naptár elemeivel: az ebben az időben 365^ naposnak tekintett év 12 egyenlő szoláris hónapra (qi), illetve 24, külön névvel jelölt félhónapra (jieqi ill. zhongqi) osztása, amit később a szökőhónapok beiktatásának a Meton-ciklusnál kifinomultabb szabályozására használtak fel. (Általában a teljes egészében egy qi belsejébe eső holdhónapok a szökőhónapok, hacsak ez nem sért bizonyos megkötéseket.)

    Shi Shen, Gan De és az ókori csillagászat fénykora

    A feudális Zhou államban a központi hatalom már a VII. századra formálissá vált, s az V. századra végképp semmivé foszlott. Az ekkor kezdődő Hadakozó Fejedelemségek korában Kína területe két évszázadig örökösen háborúskodó, független államok között oszlott meg. A politikai instabilitás időszaka azonban egyben a kínai történelemben páratlan szellemi szabadsághoz vezetett; nem véletlen, hogy a művelődés más területei mellett a csillagászatban is erre az időszakra esik a legkiemelkedőbb egyéniségek munkássága. A Qi állambeli Shi Shen és a Wei állambeli Gan De egyaránt csillagkatalógusaikkal írták be nevüket a tudomány történetébe. A IV. században írt eredeti munkáik nem maradtak ugyan fenn, de nagy összefüggő részeiket építették bele később más kompilációkba, így jó képet kaphatunk tevékenységükről. A katalógusok — melyek készítéséhez valószínűleg az armilláris szféra egy primitív változatát használták — elrendezése később évszázadokon át követendő példa maradt a kínai csillagászok szemében. Az egyes csillagképek ismertetése a konstelláció nevének és csillagai számának megadásával kezdődik (lehetőleg minden szabad szemmel látható csillagot beszámítva). Ezt követi a szomszédos csillagképek felsorolása, majd egy jeles csillag ekvatoriális koordinátáinak megadása. A koordinátákat fokokban mérték — Kínában azonban a teljes kör nem 360, hanem 365\ fok! A rektaszcenziónak megfelelő koordinátát az illető csillagot tartalmazó xiu elejétől mérték; a deklinációnak viszont a pótszögét (a pólustávolságot) adták meg.

    Shi Shen katalógusa 122 csillagkép 809 csillagát, Gan De-é 118 csillagkép 511 csillagát sorolta fel (a két katalógus átfedéseit kiküszöbölve). Egy harmadik kortársuk, Wu Xien katalógusa ezt további 44, általuk nem tárgyalt konstelláció 144 csillagával egészítette ki. A három katalógus együtt tehát 284 csillagkép 1464 csillagát tartalmazta. Összehasonlításul: Hipparkhosz 100 évvel későbbi katalógusa kb. 850, Ptolemaiosz Kr.u. II. századi Almagesztje pedig 1022 csillagot sorol fel. (Igaz, ezek minden egyes csillag koordinátáit megadják.)

    Shi Shen és Gan De kora, a Kr.e. IV. század egyéb tekintetben is jelentős fejleményeket hozott. A század derekán már ismert volt a holdmozgás első egyenetlensége, vagyis az, hogy a Hold (pályájának nem körszerű volta miatt) nem egyenletes szögsebességgel mozog az égbolton. Mezopotámiában és a görög világban körülbelül ezzel egyidőben fedezik fel ugyanezt.

     

    4. ábra: A domború Föld és a fölé boruló égbolt Gai Tien kozmológia szellemében készült rituális ábrázolása a pekingi Lámatemplomban

    Erre az időszakra tehető a három fő régi kínai kozmológiai elmélet közül legalább kettőnek a születése is. A lapos, négyszögletes Földről, és a fölé boruló kerek, félgömb alakú égről szóló régi hiedelem a nagy kiterjedésű Kína területén nem volt sokáig tartható, hiszen a pólusmagasság változása a földrajzi szélességgel hamar feltűnt. Az ősi mitikus koncepciót ezzel a megfigyeléssel az ún. Gai Tien (Égi Takaró) kozmológia igyekezett összeegyeztetni, mely szerint a föld domború (de négyszögletes alapon álló) félgömb, mely fölé nagyobb, koncentrikus félgömbként borul az ég kupolája. Lent az ég és föld között árok van, ahová a vizek összefolynak. Legkésőbb Shi Shen és Gan De korára megjelent azonban a merészebb és konzisztensebb Hun Tien (Éggömb) iskola is, amely a Föld és az ég gömb alakját vallotta. Az ég mindkét rendszerben naponta megfordul tengelye körül; az égitestek mozgására nézve részletes elmélet még nem alakult ki, mozgásukat "mint hangyákét a malomkövön", rendszertelennek tekintették. Végül a harmadik, Xüan Ye (Végtelen űr) kozmológia is talán ebből a korból eredeztethető, bár első nyomai későbbiek. Ez a taoista ihletésű elmélet zseniális megsejtéssel egy Giordano Bruno-szerű világképet előlegez: az égitestek pára-kondenzátumok, melyek a Földtől különböző távolságban keringenek. A három elmélet egymás mellett létezett egészen a VI. századig, amikor a Gai Tien kozmológiát végleg feladták. (A rituális ábrázolásokon azonban még sokáig tovább élt, ld. 4. kép.)

    Az eddigiekből kiderülhetett, hogy a Kr.e. III. században a kínai asztronómia minden tekintetben a világ élvonalában áll. Ez a történelmi pillanat azonban nem tartott sokáig. Nyugaton (a görögöknél és Mezopotámiában) éppen e korban vezet el a felhalmozott megfigyelési anyag gondos elemzése a Nap, Hold és bolygók mozgásának első igazán egzakt elméleteihez, előrejelzéséhez, s egyben — az elméleti leírás egyszerűsítése érdekében — az ekliptikái koordinátarendszerre való áttéréshez. Kínában ugyanekkor semmi hasonlót nem tapasztalunk: a fejlődés e kortól kezdve éppenséggel lelassul. Míg, mint láttuk, a holdmozgás első egyenetlenségét a Nyugattal egyidőben ismerték fel, a kb. 9 év periódusú perigeum-progresszió jelenségét, amit a Kr.e. III. században Hipparkhosz már ismert, Kínában csak Kr.e. 10 táján említik először ("a Hold kilenc útja" néven). Az ugyancsak Hipparkhosz által felismert luniszoláris precessziót Kínában csak Yü Xi "fedezi fel" a Kr.u. IV. században. A hold- és napmozgás előrejelzésére Liu Hong Kr.u. III. századi működéséig nem volt a szároszhoz hasonló egyszerű fogyatkozási ciklusoknál megbízhatóbb módszer (a 135 hónapos ciklust használták leginkább). A fogyatkozások valódi okát egyébként csak az I. században ismerték fel a kínai tudósok, s általánossá még később vált ez az ismeret.

    Az elméleti kutatásokban mutatkozó ezen elmaradás, mely egészen a XX. századig jellemzi ezután a kínai asztronómiát, a kínai történelem legjelentősebb eseményéhez: a birodalom Kr.e. 221-ben történt egyesítéséhez és a császárság megalapításához köthető. Az ezt követő évszázadokban a csillagászat szinte állami monopólium lesz: kutatások csak a Csillagászati Hivatal keretei között folyhatnak, ezen kívül csillagászkodni bűncselekménnyel határos. A törvényt utóbb nem vették túl szigorúan, de Kína később sem lett éppen az amatőrcsillagászok paradicsoma, s a Han-dinasztia (Kr.e. 202 – Kr.u. 220) idején még a tilalom szelleme elevenen élt. E különös felfogás oka, hogy az asztronómia a Mennyei Birodalomban két szempontból is "stratégiai tudománynak" minősült: egyfelől csillagászati alapokon nyugodott a naptár, márpedig hagyománnyá vált az új uralkodók, és főleg dinasztiák számára, hogy trónra léptüket naptárreformmal kössék egybe; másfelől az égi előjelek (pl. üstökösök, fogyatkozások) értelmezése, előrejelzése is a csillagász feladatai közé tartozott, ez pedig nyilván politikailag igen kényes kérdés volt. Az állami hivatalnokrendszeren kívüli csillagászati kutatás tehát mindig szinte konspiratív tevékenységnek számított.

    Az állami apparátusban dolgozó kutatókat zsíros állásuk, és főként a velük szemben támasztott elvárások egyáltalán nem ösztönözték különösebben eredeti eredmények felmutatására. A kutatás a Gan De és Shi Shen által kitaposott úton haladt tovább, az észlelési anyag mennyiségi és minőségi fejlesztése felé; e téren a kínai csillagászok koronként továbbra is jeles vívmányokat tudtak felmutatni. Kr.e. 28-ból származik, Liu Xiangtól az első ismert napfolt-észlelés, s ettől kezdve két évezredet felölelő folytonos szabad szemes napfolt-észlelési anyag maradt ránk. Nagy ütemben fejlődnek a műszerek; Zhang Heng Kr.u. 85 körül vízhajtású armilláris szférát épít (valószínűleg már nem is az elsőt).

    A Han-korhoz kötődik végül a kínai asztrológia feltűnése is. Az ősi 10, 12 és 60 napos ciklusok rendszerét most az évekre is átviszik; a Jupiter 12 éves keringésideje alapján bevezetett 12 "Jupiter-állomást" pedig párhuzamba állítják a 12-es ciklus éveit jelölő 12 földi ággal és az állatkörrel. Míg a korábbi időkben az égen tapasztalt rendkívüli jelenségek éppen olyan egyszerű előjeleknek számítottak, mint a földiek (pl. egy kétfejű borjú születése), addig most először merül fel az égitestek (elsősorban a Jupiter) járásának az emberi élet minden mozzanatára kiterjedő átfogó befolyásába vetett hit.

    A kora középkor: I-Xing és a nagy Tang-kori expedíciók

    Míg Európa és a Közel-Kelet Ptolemaiosz kora után, a Kr.u. III. századtól az arab csillagászat IX. századi felemelkedéséig a középkor sötétségébe merül, a Hindukustól keletre fekvő országok viszik tovább a tudományos kutatás fáklyáját. Indiában a hold-, nap- és bolygómozgás görög és babiloni elméletét csiszolgatják, Kínában a Han-kori hagyományt folytatva a rendszeres észleléseket teszik egyre pontosabbá.

    Liu Hong már a III. században pontos adatokat ad meg az ekliptika és az egyenlítő, valamint a holdpálya (a kínai terminológiában: sárga, vörös és fehér út) hajlásszögeire, s — Kínában először — fogyatkozás-előrejelző módszert dolgoz ki. E módszereket, melyek alapja nem a görög epicikli-kus elmélethez hasonló geometriai modell, hanem az egykori babiloni módszerhez hasonló algebrai eljárások, a középkor folyamán folytonosan továbbfejlesztik, bár igazán megbízhatókká sohasem válnak. A fejlődést elősegítették a kínai matematika, különösen az algebra eredményei: e téren Kína a késő középkorig megelőzte a világ más térségeit.

    A IV. szd. elején Chen Zho, majd az V. században Chien Lozhi készítenek csillagtérképet Shi Shen és kortársai katalógusa alapján. Chien térképének egy X. századból való kézzel rajzolt másolatát Stein Aurél találta meg Tunhuangban (jelenleg a British Museumban őrzik). Ez a legrégibb fennmaradt tudományos igényű csillagtérkép (eltekintve az inkább esztétikai igénnyel készült régi görög és egyiptomi ábrázolásoktól).

    A Tang-dinasztia korszaka (618-906) Kína egyik fénykora. A központosított bürokratikus birodalom bőkezűen támogatta a hivatalos asztronómiát. A buddhizmus elterjedésével felélénkült indiai kapcsolat szintén elősegítette az új eszmék megjelenését. A Tang korban a Csillagászati Minisztérium több nemzedékre indus csillagász-nemzetségek kezére került, akik a Sziddhántákból ismert korabeli indiai elméleti módszereket alkalmazták, beleértve a trigonometriát. Ennek az epizódnak azonban a kínai csillagászat általános fejlődésére meglepő módon nem sok hatása volt; az új módszerek nem terjedtek el.

    Jelentősebbek voltak azok a fejlemények, amelyek egy tantrikus buddhista szerzetes, I-Xing (682-727) nevéhez kapcsolódnak. I-Xing legnagyobbrészt a mi Akadémiánkhoz hasonló Bölcsek Kollégiuma nevű intézmény keretei között tevékenykedett. (E kollégium tudós tagjait ajánlás alapján a császár nevezte ki, ellentétben az ún. Hanlin Akadémiával, melynek tagságát a hivatalnoki vizsgákkal szerzett megfelelő fokozat automatikusan biztosította.) E csillagász-pap munkatársaival közösen armilláris szférákat és — Kínában kuriózumként — ekliptikái szerelésű látcsöveket készített. (Látcsövön itt egyszerű, lencse nélküli csövet kell érteni, természetesen.) Vízórát is szerkesztett, melyről könyvet is írt. Javaslatára 725 táján nagyszabású meridián-mérést végeztek: 3500 km hosszúságú vonalat tűztek ki észak-déli irányban. A kínaiak erősen algebrai és nem geometriai beállítottságának tudható be azonban, hogy az effajta méréseket soha nem használták fel Eratoszt-henészhez hasonlóan a földátmérő meghatározására.

    Körülbelül e vállalkozással egyidőben egy másik nagyszabású csillagászati expedícióról is tudomásunk van: egy kínai hajó a déli tengerekre (vélhetőleg kb. Szumátra magasságáig) lehatolva elvégezte a déli égbolt feltérképezését a δ = -70° deklinációs körig.

    Shen Gua, Su Sung és a középkori csillagászat fénykora

    A Sung-dinasztia (960-1126; délen 1279-ig) uralma alatt a tengerparti vidékeken kifejlődött kora kapitalista jellegű városi társadalom hosszútávú (Afrikáig nyúló) kereskedelmi hálózatából igen nagy jövedelemre tett szert, melyből a befizetett adók révén a császári udvar is hasznot húzott. A költségvetés bevételei az anyagi bázist, az iparnak a városi piacgazdasághoz kapcsolódó gyors fejlődése (ld. iránytű, puskapor, nyomtatás stb. feltalálása) pedig a technikai lehetőségeket teremtette meg a csillagászat látványos fellendüléséhez. Közismert példa a Rák-ködöt létrehozó szupernóva fellángolásának megfigyelése 1054-ben. Jellemző, hogy e korban a fővárosban (Kaifengben) két "konkurens" csillagászati intézet is volt: egyrészt a hagyományos csillagászati hivatal, mely e korban a Csillagászati és Naptárügyi Igazgatóság nevet viselte, másrészt a Hanlin Akadémia Csillagászati Osztálya, mely a császári palota falain belül működött. A két obszervatórium adatait rendszeresen összevetették az észlelések megbízhatóságának növelése érdekében. Az objektív feltételek mellett azonban bizonyos szubjektív akadályokat is le kellett küzdeni, amint azt az alábbi beszámoló mutatja:

    A Huangyü uralkodási korszakban [1049-1053] a Rítusügyi Minisztérium elrendelte, hogy a vizsgákon a jelöltekkel az égbolt megismerésére használt műszerekről írassanak dolgozatot. Azok azonban csak az éggömbről tudtak írni zavaros dolgokat. Mégis magas osztályzattal engedték át őket, mivel maguk a vizsgáztatók sem tudtak semmit e témában.

    A tudományos szellem XI. század közepi átmeneti igénytelenségét az is mutatja, hogy Feng Cheng, aki 1070 táján vette át a Császári Csillagász hagyományos posztját, azt találta, hogy a két obszervatórium a hiányok kitöltésére egymás feljegyzéseit másolja, s ebben még csak nem is láttak kivetnivalót. A szellemi életet igazán felrázni csak Feng utóda, Shen Gua tudta, akitől a fenti idézet is származik, s akivel a csillagászat újabb fényes korszaka veszi kezdetét. Legjelentősebb eredménye az égi pólus pontos helyének kitűzése. A Han-kortól kezdve a kínaiak a 4339 Camelopardalist használták sarkcsillagnak Tien Shu (Égi Alap) vagy Niu Xing (Csomócsillag) néven, de ez a precesszió miatt a XI. században már egyre jobban eltávolodott a tényleges pólustól. Shen Gua így írja le módszerét a pólus kitűzésére:

    A Han-kor előtt úgy hitték, hogy a sarkcsillag az ég közepén van, ezért Zhi Xing-nek (Tetőcsillag) nevezték. Látcső segítségével már Zu Geng megállapította, hogy a az ég valóban mozdulatlan pontja valamivel több, mint l°-ra van a tetőcsillagtól. A Xining uralkodási korszakban [1068-1077] a császár parancsára átvettem a naptárügyi hivatal vezetését. Ekkor látcső segítségével megkíséreltem megtalálni a valódi pólust. Az első éjszakán észrevettem, hogy a csillag lassan kimászott a látómezőből. Felismerve, hogy a cső túl kicsi, fokozatosan növeltem a méretét. Három hónapi próbálkozás után sikerült úgy beállítanom, hogy a csillag a látómezőn belül épp eltűnés nélkül járt körbe. Ily módon megállapítottam, hogy a valódi pólus több, mint 3°-ra van a sarkcsillagtól. Ábrákat készítettünk a látómezőről, melyek a csillag helyzetét mutatták este, éjfélkor, reggel. Kétszáz ilyen diagramból megmutattuk, hogy a "sarkcsillag" valójában csak egy cirkumpoláris csillag. Részletes jelentésemet benyújtottam a császárhoz.

    Shen kortársa, Su Sung (1020-1101) 1088 és 1092 között Kaifengben épített csillagászati óraművéről híres. Az óramű számára egy külön kétemeletes pagodát építettek. A földszinten helyezkedett el a meghajtószerkezet, egy vízkerék, melyet egy tartályból lecsurgó víz forgatott. Különböző áttételek forgatták az égbolttal egyidejűleg az éggömböt az első emeleten, s az armilláris szférát a (nyitott) másodikon, valamint a bejáratnál elhelyezett bábusort. Az armilláris szféra, mint Kínában általában, itt is látcsővel volt ellátva, tehát tényleges észlelésre is használták. Lényegében tehát az első óragépről van szó!

    A műszer 36 évig működött, azután a dzsürcsi tatárok Kaifeng elfoglalása után szétszedték és a mai Peking helyén elterülő új fővárosukba vitték, ahol még néhány évtizedig járt, majd elromlott, és szakember híján többé nem javították meg.

    Oraművéről Su Sung könyvet is írt, mely elég pontos csillagtérképet is tartalmazott (5. kép), természetesen ekkor már nyomtatásban. Egy másik nevezetes Sung-kori csillagtérképet eredetileg Huang Shang készített 1193-ban, majd 1247-ben Suzhou városában egy konfuciánus templom kövébe vésték, ahol máig fennmaradt.

    5. ábra: Nyomtatott csillagtérkép Su-Shung 1092-es kiadású könyvében

    Az Észak-Kínát, majd később a déli részt is elfoglaló nomádok idején, a mongol Yüan-dinasztia uralma alatt születik Guo Shouzhing felügyelete alatt a Luoyang közelében felépült óriás kő-gnó-mon. A gigászi, kőből épült csillagászati műszerek ötlete a muszlim világból ered, ahol épp ezidőtt kezd elterjedni, s nyilván a mongol világbirodalom "internacionalizmusa" révén jutott Kínáig. A luoyangi építmény eredeti eleme a camera obscura elvének felhasználása a (nem pontszerű) napkorong középpontjának pontos beméréséhez.

     

     6. és 7. ábra: A pekingi Régi Csillagvizsgáló egyik armilláris szférája és kvadránsa (1673)

     

    8. ábra: A pekingi Régi Csillagvizsgáló nagy éggömbje (1673)

    A nyugati tudomány megérkezése

    Az ezt követő századokat a kínai csillagászat (és az egész birodalom) hanyatlása jellemzi; érdemi változást csak az európai tudományos módszerek és eszmék megjelenése hoz. Ez a XVI. század végén a jezsuita misszionáriusok megérkezésével kezdődött; ez időtől a kínai csillagászat fokozatosan beolvad a világméretűvé vált tudományba. Láttuk, hogy a kínaiak nem egy dologban, elsősorban az észleléstechnika terén megelőzték nyugati kortársaikat; elméleti lemaradásuk következtében azonban a jezsuiták behozta eredmények, pl. a fogyatkozás-előrejelzések olyan mértékben meghaladták a kínai tudomány lehetőségeit, hogy a hagyományos csillagászatot az "új", vagy "nyugati" tudomány teljességgel kiszorította. Ez azzal a paradox következménnyel járt, hogy pl. az ekvatoriális koordinátarendszert vagy az óragépet később újra "fel kellett találni". Egészében azonban a jezsuiták megjelenése nagy pozitív fordulat volt a kínai asztronómia történetében.

    A jezsuiták közül név szerint megemlíthetjük M. Riccit, aki az úttörők között is az első volt, valamint F. Verbiestet, akinek felügyeletével folyt a pekingi obszervatórium modernizálása 1669 és 73 között. A csillagvizsgálót nyugati mintára, de kínaiak által, kínai stílusban épített műszerekkel látták el (6.- 8. ábra). A jezsuita csillagvizsgálók Pekingben és Shanghaiban egészen a XX. századig működtek, amikor is a császárság megdöntése után döntő változások kezdődtek.

    A köztársaság idején, 1929-ben alapították az ország első valóban modern csillagászati intézetét, a Nanking melletti Bíbor-hegyi (Purple Mountain) Obszervatóriumot. Az intézet ma asztrofizikai és asztrometriai kutatásokkal foglalkozik. Legnagyobb műszerei: két 60/90 cm-es Schmidt távcső, főleg asztrometriai célokra, és egy kettős 40 cm-es Zeiss asztrográf, változócsillag-észlelésre.

    Amikor a japánok az 1930-as években elfoglalták Nankingot, az obszervatórium elmenekült személyzetéből, az általuk elhozott műszerekkel megalapították a Yünnani Obszervatóriumot az ország Burmával határos tartományának 2000 m magas fennsíkján (9. ábra). Az intézmény Kelet-Kína felszabadulása után is fennmaradt, sőt 1972-től független önálló intézménnyé vált. Fő műszere ma egy 1 m átmérőjű Zeiss gyártmányú távcső, amelyet főként változócsillag-észlelésre használnak. Az asztrofizikai és asztrometriai vizsgálatok mellett igen intenzív napfizikai kutatások is folynak itt, melyek főműszere egy 30 cm átmérőjű, azimutális szerelésű teleszkóp, többcsatornás spektrográffal és (1-2 ívmásodperc felbontású!) magnetográffal ellátva.

     

    9. ábra: A Yünnani Obszervatórium kupolái fehér gyöngyszemekként húzódnak a távoli hegyoldalban a fennsík fölött

    Ahogyan Kína három fő gazdasági központja Peking, Shanghai-Nanking és Kanton-Hong Kong környéke, úgy a kínai asztronómia fő centruma az ország középső vidékén a Bíbor-hegyi, a délin pedig a Yünnani Obszervatórium. A harmadik, északi központ az 1958-ban létesült Pekingi Csillagászati Obszervatórium, amely a főváros környékén több megfigyelőállomással rendelkezik. Ezek közül legnevezetesebb a főleg változócsillagászatra használt Xinglong állomás, ahol Kína legnagyobb, 2,16 m tükörátmérőjű, RCC rendszerű távcsöve található (10. kép). A műszer — a még az ötvenes években a Szovjetunióból importált nyers tükör kivételével — teljes egészében kínai kivitelben készült. Üzemel még itt egy 1,26 m-es infravörös teleszkóp is. A Miyun állomáson rádiócsillagászati megfigyeléseket végeznek. Egy 28 darab 9 m-es antennából álló apertúra-szintézis rádióteleszkóp található itt (11. kép). A Huairou állomás (12.-13. kép) viszont a napfizikai kutatások központja. A légköri zavarok csökkentése érdekében egy mesterséges tó közepére telepített obszervatórium főműszere egy többcsatornás polariméterrel és magnetográffal ellátott távcső.

    A felsorolt három intézet mellett az országban még több kisebb csillagászati kutatóintézet, valamint elsősorban elméleti kutatásokkal foglalkozó egyetemi tanszék működik.

    A "kulturális forradalomtól" a "nyitás" politikájáig

    A kínai csillagászati és asztrofizikai kutatások az utóbbi időben súlyos hanyatlást szenvedtek a tudomány- és értelmiség-ellenesség megújuló hullámai miatt. Az utolsó ilyen hullám, az 1966-75-ös "kulturális forradalom" idején minden, az iparban és mezőgazdaságban nem használható tudományos tevékenységet leállítottak, egyetemi tanszékeket gyárrá alakítottak. A félvezető-fizikusokkal tranzisztorokat gyártattak, a mágnesség szakértőivel mágnesszalagokat; ami a csillagászokat és asztrofizikusokat illeti, mivel ők távcsöveikkel semmit sem tehettek az iparért és mezőgazdaságért, a teljes kiátkozás várt rájuk.

    Fang Lizhi, korunk egyik legnagyobb kínai tudósa 1981-ben írta e sorokat, melyeknél tömörebb összegzése nehezen található ama bizonyos sötét évtized eseményeinek. A hetvenes évek végén azonban újra megindulhatott a munka, s azóta a kínai csillagászat fejlődése többé-kevésbé töretlen.

       
     10. ábra: A 2 méteres RCC  teleszkóp a Xinglong állomáson  11. ábra: Apertúra-szintézis  rádióteleszkóp a Míyun állomáson

    A fentebb felsorolt korszerű műszerek jelentős része ebben a korszakban épült, s bár látható, hogy a műszerek mai élvonalát jelentő 3-4 m-es osztályba tartozó teleszkóppal nem rendelkeznek, a kínai észlelők műszerellátottsága ma már megfelel egy kisebb európai országénak. Ez persze egy egymilliárdos birodalomnál nem sok, de a fejlődés gyors üteme arra enged következtetni, hogy a közeljövőben további látványos eredményeket várhatunk.

    Valóban, elég, ha csak a sokasodó kínai csillagászati szaklapokat említjük. A már évtizedek óta létező, kínai nyelvű Acta Astronomica Sinica mellett 1981 óta megjelenik az Acta Astrophysica Sinica, a kínai cikkek angol fordításait közlő Chinese Astronomy and Astrophysics pedig 1976 óta létezik. Emellett több obszervatóriumi kiadvány is jelenik meg.

    A Tienanmen téri események hatása a kínai tudomány helyzetére ellentmondásos. Egyfelől természetesen újabb emigrációs hullámot elindítva szegényítették az ország kutatói és oktatói bázisát. Ezt a hatást példázza Fang Lizhi esete is: a nemzetközileg elismert asztrofizikus és kozmológus, a Hefei Tudományos és Műszaki Egyetem volt alelnöke a nyolcvanas években többször hangot adott liberális nézeteinek, s pártolta az egyetem hallgatóinak megmozdulásait, minek következtében elbocsátották. Noha a Tienanmen téri akcióban közvetlenül nem vett részt, utóbb felbujtóként le akarták tartóztatni, s ez elől az amerikai követségre menekült. Több, mint egy évet töltött itt, míg egy politikai alku eredményeként emigrálni engedték. Jelenleg az Arizonai Egyetem fizikaprofesszora.
     

       {mosimage}
     12. ábra a Huairou napfizikai állomás  13. ábra: A Huairou állomás irányítószobájában monitorokon követhetők a többcsatornás magnetográf nyújtotta napképek

    Másfelől viszont a nemzetközi elszigeteltségét feloldani igyekvő kínai vezetés a természettudományban kiváló, és politikailag aránylag semleges lehetőséget lát külső kapcsolatainak javítására. E törekvésnek köszönhető a kínai tudománynak nyújtott támogatás megemelkedése az utóbbi években, s az 1992-ben megrendezett egész sor világméretű tudományos konferencia is, így a csillagászatban az IAU 141. kollokviuma ("The magnetic and velocity fields of solar active regions"). Egyes tudományterületeken (pl. a szilárdtestfizikában) a külföldi kutatók egy része a nyilvánvaló politikai hátsó szándék miatt bojkottálta e kongresszusokat; a csillagászatban azonban ilyesmi fel sem merült — úgy gondolom, helyesen. A kínai kutatók helyzete az utóbbi időben javuló feltételek ellenére sem könnyű. Nemcsak a kutatás közvetlen körülményeire, de a magánélet nehézségeire és a politika szabta korlátokra gondolva el kell ismerni, hogy a tudományos munka Kínában jóval több önfeláldozást igényel, mint pl. Európában. Az olyan konferenciák, mint ez a tavalyi, fontos, pótolhatatlan lehetőséget adnak a kínai kollégáknak helyzetük javítására, a világgal való kapcsolatuk szélesítésére; a világ csillagászatának pedig arra, hogy a kínaiak hozzájárulását jobban megismerve, azt integrálva, értékes eredményekkel gazdagodjon.

    Felhasznált irodalom:

      Needham J. & Wang L.: Science and Civilisation in China, Vol. III., Ch. 20. Cambridge University Press 1955

      Needham J.: Science in Traditional China. Harvard University Press 1981

      Neugebauer O.: Egzakt tudományok az ókorban. Gondolat 1984

      Dreyer J.L.E.: A History of Planetary Systems from Thaïes to Kepler. Cambridge University Press 1906

      Goldberg L., Sky & Telescope 56, 279 (1978)

      Fang Lizhi, Chinese Astr. Ap. 5, 1 (1981)

    Az Andromeda 1993/7-8. számában megjelent cikk másodközlése

    Ez a bejegyzés Általános csillagászattörténet kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul