• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    Napfoltmegfigyelések távcső nélkül







      Az ilyen kora reggeli, helyesebben napkeltekor végzett észleléseknél a napsugarak oly vastag s a látóhatár közelében mindig poros és más szennyezésekkel (pára, füst stb.) telt légrétegen hatolnak keresztül, hogy az erős fényelnyelés miatt (szemünk épségének veszélyeztetése nélkül!) egész nyugodtan bele nézhetünk. Ugyanígy áll a dolog napnyugtakor is, amelyet az elpuhult utódok mindenesetre előnyben részesítenek a kora hajnali észlelésekkel szemben.

      A huszadik század gyermeke sajnos a raffinált és gyakran nem is helyes irányban fejlődő kultúra miatt elvesztette érzékét és érdeklődését az ilyen természeti megfigyelések iránt, az ókor pásztornépei azonban egész életüket a szabad ég alatt töltvén (különösen az enyhébb éghajlatú vidékeken) már csak unaloműzés céljából is figyelték a felettük ragyogó s ingyenes időmérő gyanánt szolgáló csillagos eget, a napkeltét és nyugtát, s az a meggyőződés alakult ki bennük, hogy az örök tűz forrása: a mindent éltető Nap abszolút tiszta "szeplőtelen" égitest, melynek fényét nem homályosítja el semmi egyenetlenség, nem úgy, mint éjszakáink szelíd ragyogású ékességét: az ezüstfényű Holdat, melynek felszínén szabad szemmel is jól látható, nagy kiterjedésű, sötétebb foltokat és fényesebb részeket lehet megkülönböztetni.

      Ezzel szemben a mai kornak tudásban gazdagabb, de érzésben és akaratban szegényebb gyermeke már nagyon jól tudja, hogy bizony a Napnak is meg vannak a maga foltjai, melyek a felületén kavargó roppant méretű láng- illetve izzó gőztengernek minden földi képzeletet meghaladó örvénylése által jönnek létre. Ugyanis a középtájon a centrifugális hatás miatt bekövetkező ritkulás, illetve lehűlés miatt a fénykisugárzás csökken s így az ún. kontraszthatás következtében ezek a részek majdnem feketének látszanak. Ennek a rejtélyes naptevékenységnek egyelőre ismeretlen okból származó, majdnem pontosan 11 éves periódusa van, melyen belül hosszabb foltmentes időszak képviseli a nyugalmat, mely után (bizonyos szélességi övön belül) az egyre erősbödő naptevékenység igen változó nagyságú és csoportosulású foltokat hoz létre. Ezek szabad szemmel általában nem láthatók egyes kivételesen erős örvénylések azonban néha olyan óriási méretekben alakulnak ki, hogy ezeknek tölcsérében a mi sártekénk: az egész Föld elférne, ezek az óriási napfoltok azután napkeletkor és nyugtakor már szabad szemmel is jól észrevehetők. A modern ember azonban nincs ezekhez az ősi megfigyelési időpontokhoz kötve, mert kormozott, vagy ún. rubin üvegen keresztül napközben is jól megfigyelhetők, föltéve, hogy írígy felhők nem takarják el az eget.

      Az eddigiekből világosan látható, hogy a napfoltok felfedezése nem volt éppen a távcső feltalálásához kötve, mert ha aránylag ritkán, mégis akadtak időnkint szabad szemmel is észlelhető óriási foltok vagy foltcsoportok. Történetileg hiteles adatokból megállapítható, hogy a kínai csillagászok már a keresztény időszámítást megelőző évszázadban följegyeztek néhány ilyen esetet. Az erre vonatkozó irodalmat 1873-ban John Williams angol tudós dolgozta fel, 1876-ban pedig Alexander Hosie közölt hasonló adatokat a British Múzeum számára Pekingben vásárolt 5020 kötetes kínai enciklopédia nyomán. Ezekből a közleményekből kiderül, hogy Kr.u. 301-től 1370-ig terjedő időszakból 64 dátumszerűleg ismert napfoltmegfigyelés áll a régi időkből rendelkezésünkre.

      Kétségtelenül szabad szemmel is látható napfoltok voltak azok is, melyek az arab és keresztény csillagászokat arra a hitre vezették, hogy a Vénusz vagy a Merkúr átvonulását figyelték meg a Nap előtt. Az Arisztotelésztől származó világfelfogás hívei előtt ugyanis nem tűnt föl abszurdumnak az a körülmény, hogy a Naphoz olyan közel eső bolygók valamelyikének napokra volt szüksége földi életünk örök tűzforrása előtti átvonuláshoz, holott a valóságban csak néhány óráról lehet szó!

      Ide sorozható az a jelenség is, melyet a 807. esztendővel kapcsolatban az avarverő frank király: Nagy Károly életrajzírói emlegettek: csodálatos nagy foltot láttak a Napon, mely szerintük a nagy király halálát volt hivatva előre jelezni a világnak. Minthogy azonban ebben a korban még tudományos abszurdumként hatott az a gondolat, hogy ezek a foltok a Nap testéhez tartozó "tisztátalanságok" volnának, az akkori csillagászok szintén Merkúr-átvonulásnak tartották.

      A véletlen különös játéka folytán 800 esztendő múlva a mai csillagászat atyja: Kepler János gráci egyetemi tanár, majd a híres Tycho Brahe halála után Rudolf császár prágai udvari csillagásza "Phaenomenon singulare seu Mercurius in Sole visus" c. munkájában1 saját érdekes megfigyelése alapján vélte támogatni a régi csillagász szavahihetőségét.

      Az esetet különleges voltánál fogva érdemesnek tartjuk az alábbiakban ismertetni, mert irodalmilag ez az első adat a sötétkamrás módszernek napfoltmegfigyelésekre való felhasználásának.

      Az 1607. esztendő május 27-ének éjszakáján félelmetes zivatar dühöngött Kepler lakóhelyén. Minthogy ugyanaznap este még meleg, csöndes idő volt, Kepler érdeklődését különösképpen magára vonta ez a váratlan zivatar, s másnap utána nézett a naptárban, vajjon milyen csillagászati jelenségek estek a kérdéses időpontra, amelyek hatással lehettek a földi légkör egyensúlyi állapotára? A naptárban semmi különöset sem talált, ellenben május 29-ére volt jelezve a Merkúr együttállása a Nappal.

      Minthogy azonban Kepler korában a csillagászat még annyira össze volt keverve az asztrológiával, hogy hatása alól ez a korának egyébként egyik legnagyobb szelleme sem vonhatta ki magát, a kiváló tudós arra a gondolatra jött, hátha hiba csúszott be a számításba és az együttállás már 27-én bekövetkezett? Bár ebben az esetben már elkésett az esetleges átvonulás megfigyelésével, valami megmagyarázhatatlan ösztön azt súgta neki, hogy vizsgálja meg gondosan a Nap felületét.

      Minthogy a távcső feltalálása ebben az időben még váratott magára, Kepler a Nap veszélytelen megfigyelését a következő igen egyszerű s ami a szegény tudósok szempontjából mindig döntő jelentőségű: igen olcsó módon végezte. Fölment az akkori idők divatja szerint meredek tetővel épült lakóházának padlására s a zsindelyek közt levő egyik kerek nyíláson át beszűrődő napfény útjára merőlegesen fehér papírlapot helyezve: előállította a Napnak a fordított állású, valódi képét. Ez a manapság közismert "sötétkamra módszer" meglepő eredményre vezette a kiváló csillagászt, amennyiben figyelmes vizsgálódás után a Nap képének egyik részén elmosódott, barnás-fekete foltot vett észre. De hátha magán a papíron van ez a csalóka folt? Hogy ilyen eshetőség félre ne vezesse, a tudós óvatosságával jobbra-balra mozgatni kezdte a fehér lapot: a folt nem követte a papír elmozdulását, hanem a Napképnek mindig ugyanazon a helyén maradt. Kepler nem akart hinni a szemének! Hátha valami csalóka káprázat űzi vele a csalfa játékát? Megismételte tehát a kísérletet a tetőzetnek több, különböző helyén lévő nyílásánál, sőt a tudós túlzott óvatosságával még egy másik ház padlásán is ellenőrző próbákat végzett, az eredmény azonban mindig ugyanaz maradt: kétségbe vonhatatlan folt a Nap felületének egy és ugyanazon helyén! Megfigyelésének eredményét azonnal közöli másokkal is, akik szintén megerősítik annak helyességét. Ezek után semmi sem ingathatta meg a kiváló csillagászt azon hitében, hogy a Nagy Károly korabeli jelenség megismétlődésével áll szemben, vagyis a Merkúr-átvonulásról van szó.

      A bolygók látszólagos nagyságáról alkotott akkori téves nézetek méginkább megerősítették ebben a hitében: nem túlságosan nagynak, hanem éppen ellenkezőleg, túl kicsinynek tűnt fel előtte a folt, ezt azonban azzal magyarázta, hogy a fekete folt erős fénytől környezve szükségképpen kisebbnek látszik.

      Sajnálatos véletlene a sorsnak, hogy Kepler, kinek ilyenformán szinte kezében volt a napfoltok felfedezésének lehetősége, az előzőkben vázolt gondolatmenet által félrevezetve hamis vágányra terelődött. A késő délutáni órákban ugyanis, amikor a császári óraművest is tanúul akarta hívni megfigyeléseinek ellenőrzéséhez, váratlan borulás tette lehetetlenné a további vizsgálódást.

      Ismerve Keplernek éles eszét és vérbeli csillagászati képességeit, kétségtelennek kell tartanunk, hogy ha e kiváló kutatónak módjában lett volna észleléseit tovább folytatni, föltétlenül észrevette volna, hogy a kérdéses sötét folt átvonulása annyira lassan történik, hogy semmiesetre sem azonosítható a Merkúrral vagy más belső bolygóval éppen a bolygómozgás általa megállapított törvényeinél fogva. Ha tehát a véletlen szeszélye nem fedi el kutató szemei elől felhőkkel az eget, ma bizonyára őt ünnepelnénk a napfoltok tudományos felfedezője gyanánt, mert a helyes tényállásra szükségképpen rávezette volna őt saját jól kialakult gondolatköre, mely nemcsak régóta vallotta a Nap tengelykörüli forgását, hanem éppen ez tette meg mechanikája alapkövét.

      Ezen ismertető cikkem megírására az a körülmény adta az ötletet, hogy a múltkoriban padlásunk egyik nyílása 8 cm átmérőjű napképet vetett a szemközti tűzfalra. A kérdéses helyre fehér papírlapot téve: látható volt egy szépen kialakult napfoltcsoport, melynek további mozgását napokon át tudtam követni, pedig a kép meglehetősen életlen volt a cserepek közti nyílásnak a körtől eléggé eltérő alakja miatt. Az eljárás tehát igen alkalmas módszer amatőr megfigyelők számára s lényegesen javítható azáltal, hogy egy pontosan köralakú fúrással ellátott bádoglemezt erősítünk a cserépnyílás elé. Minél kisebb a lyuk átmérője, eleinte annál élesebb lesz a papírernyőn keletkezett kép, de viszont ezt az előnyt az egyre csökkenő fényerővel kell megfizetnünk. E tekintetben tehát nem szabad túlzásokba esnünk, hanem az arany középutat kell választanunk, amikor még a fényerő is elegendő az észlelés kiviteléhez s az élesség is tűrhető. Lényegileg ez az eljárás teljesen azonos a sötétkamra módszerrel, amikor minden optikai eszköz nélkül állítjuk elő valamely erősen megvilágított tárgynak fordított állású valódi képét. Tekintettel arra, hogy jelenleg is naptevékenység van, melegen ajánlhatjuk olvasóinknak ezt az igazán "olcsó" módszert s ha véletlenül igen nagy napfoltok kerülnének szemük elé, rubinüvegen keresztül megpróbálhatják ellenőrizni, vajjon észrevehetők-e azok szabad szemmel is? Rubinüveg helyett több színes üveglemez összerakásával is próbálkozhatunk, ezek hiányában azonban a kormozott üveglap is megteszi. A kormozást legcélszerűbb füstölő petróleumlámpával végezni, a lámpa hengerét azonban előbb le kell vennünk. Igen jó eredménnyel használható a kis bádogedénykébe öntött gyűszűnyi vékony terpentin is, mely meggyújtva igen finom és egyenletes kormozást ad!
    (A cikk írásának időszakában még megfelelőnek és biztonságosnak ítélt szabadszemes napfolt-megfigyelési módszer veszélyeztetheti látásunkat. A közvetlen Napba-tekintés azonnali vakságot okozhat. Úgyszintén súlyos és maradandó szemkárosodás a következménye a láthatatlan káros sugarak kiszűrésére alkalmatlan napszemüveg, kormozott üveg, túlexponált film, CD- és floppy-lemez használatának. Gond nélkül megfigyelhető viszont a jelenség az erre a célra készült, speciális napszűrő fóliával ellátott, úgynevezett napfogyatkozás-néző szemüvegek, a legalább 14-es fokozatú hegesztőszemüvegek, illetve csillagászati távcsövek gyári napmegfigyelő védőfóliáinak használatával. - a szerk.)

    (1) Magyarul: "Ritka tünemény, avagy a Merkúr a Napban látszott".

    Forrás: A Csillagok Világa 1948/5. számában megjelent cikk internetes változata

    Ez a bejegyzés Általános csillagászattörténet kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul