Szémár Ferenc, Pilis.
Amatőr fotós tevékenykedésem során sokat foglalkoztam azzal, hogy az időt miképpen lehet leképezni fotókon. Nem egészen meglepő módon arra jutottam, hogy ezt a problémakört a fényképészet története során bizony igen sokan körbejárták már, nem is igazán lehet szűz témát találni e téren. Azonban 2-3 éve érdekelni kezdett az éjszakai égbolt megörökítése, és ez vezetett ahhoz, hogy kicsit közelebb kerülhettem a kozmoszhoz is. Ez az érdeklődés eleinte csak – ha jól ismerem a fogalmat – hagyományos asztrotájképek elkészítésének élményével ajándékozott meg, ami szerény véleményem szerint egészen kézenfekvő megfogalmazása képekben a csillagos égbolt világának, de számomra mégis hiányzott belőle valami. Bár a mai napig szeretem ezeknek a fotóknak az elkészítését, de egy idő után azt vettem észre, hogy eme felvételek sokasága kimerül ugyanabban a perspektívában, vagyis a Föld és az égbolt látványának a megörökítésében. Megpróbáltam kigondolni, mi az, amit előrébb lehet vinni, ami valami pluszt ad, s akár régi vágyam is teljesül, ha az a „valami” kapcsolatban van az idővel, sőt kozmikus idővel, mint számomra izgalmat jelentő filozófiai fogalommal.
Már évekkel ezelőtt elterveztem, hogy valamilyen felvételsorozattal körbezárom a forgó földgolyó horizontját, amint egy teljes év alatt megfordul az égbolthoz képest, mindezt hónapról hónapra készített éjszakai tájképfotókkal, de végül a legtisztább változatot választottam. Kihagytam a horizontot, és hagytam, hogy a puszta csillagos ég forduljon helyettem, és alkossanak a csillagívek szakadásmentes köröket.
Ilyesmit ugyanis azelőtt nem láttam, kivitelezhetőnek tűnt, és úgy véltem, látványos eredményt ad. 2-3 havonta vonultam ki az ég alá újholdas időszakokban. Tavaly nyár legvégén, majd novemberben, utána februárban, és áprilisban legutoljára. Legtöbbször a Pilisbe, hogy egy teljes éjszakán át, legalább 6-8 órányi csillagíveket gyűjtsek. Úgy döntöttem, hogy az égi gradiens és a lehetséges áthaladó repülők és műholdak elkerülése miatt szűk látómezőt alkalmazok, ezért 135 mm-es objektívet (Samyang 135 mm f/2) helyeztem 24 megapixeles fullframe-es fényképezőgépemre (Sony A99v slt). Automata időzítővel 10 perces felvételek sorozatát terveztem. Az időjárás-előrejelzést nagyon figyeltem, hogy még átvonuló felhőzet se jelentkezzen, ami kényszerű szakadást okozna az ívekben. Ezzel nem is volt gond, de a széllel sajnos igen. Volt alkalom, amikor a váratlan széllökések megrázták az állványt, és ilyenkor szeizmográfszerű kilengések jelentek meg az íveken, ami az egész esti adagot tönkretette. Persze ezt csak később vettem észre. Ilyenkor vagy megadatott még egy derült éjszaka, de volt, hogy utólag, az átellenben lévő ívek megtükrözésével tudtam a hiányzó részt pótolni, mert nem akartam még egy évet fotózni. Sajnos emiatt, és egyéb hibák miatt sem lett teljesen tökéletes a körsokaság, de úgy gondoltam, minősége és megjelenése így is eléggé erőteljes.
A több mint fél éves munkával létrehozott felvételen a tér és idő együttese, egyfajta absztrakciója látható, ami valójában a Föld egy teljes sziderikus fordulatát ábrázolja. A kör számomra a kozmosz szimbóluma, az egymásba ágyazódó körkörös hipnotikus vonal-fraktál rendszere pedig az univerzum egy másik arcát fedi fel: a káoszt. A csillagok pozíciói, amikor azok leírták a teljes fordulatot, teljesen elvesztek, s talán ettől meghökkentőbb az élmény, mint a jól megszokott hagyományos, egyestés csillagíves felvételeken.
