A fentiekből kitűnik, hogy a korabeli sajtóban megjelent hírek, valamint a tudományos kérdésekben nem tájékozott tömegek között elterjedt tévhitek szerint a Halley-üstökös földközelsége, illetve a Földnek az üstökös csóváján való áthaladása rendkívüli veszélyekkel, sőt ezúttal világvégével fog járni: „Itt a világvége”. Az is látható, hogy az akkori sajtóban nem minden írás szólt erről, hanem épp ellenkezőleg, a korabeli tudományos ismeretek alapján feltárták a valós helyzetet és megnyugtatták az olvasókat, hogy a világvége nem aktuális, az üstökösnek bolygónkba ütközésétől nem kell tartani. Sőt, a csóva mérges gázai sem jelentenek veszélyt a földi élővilágra, hiszen az üstökös csóvája rendkívül ritka, szinte „látható semmi” és a földi légkör megvédi ettől a földlakókat. Különösen nagy félelemmel töltötte el az embereket a csillagászati színképelemzéssel az üstökös kómájában kimutatott mérgező cián (CN), valamint szénhidrogének, illetve a molekuláris szén (C2, jellegzetes sávjai az ún. Swan-sávok). Az égitestek színképi megfigyelésének tehát nagyon fontos szerepe volt ekkor már, de a színképek fizikai alapon való értelmezése még csak a kezdeteknél tartott.
A Halley-üstökös rés-spektrográffal 1910. május 7-én a Lowell Obszervatóriumban felvett színképe (V. M. Slipher 1911-ben megjelent közleménye alapján).
A Halley-üstökös visszatérésekor a legtöbb és legpontosabb megfigyelést az amerikai Lick és annak chilei megfigyelőállomása, illetve a Mount Wilson, Yerkes, Lowell obszervatóriumok, a johannesburgi obszervatórium, a heluáni, az indiai Kodaikanal obszervatórium, a cordobai, a tokiói, valamint a bejrúti csillagvizsgáló végezte. A kor legnagyobb távcsövei fordultak a visszatérő híres égi vándor, a Halley-üstökös felé annak asztrofizikai célú megfigyelésére. Ezek között kiemelkedik a Yerkes 102 cm-es (42”-es) refraktora, valamint a Mount Wilson 150 cm-es (60”-es) Hale-reflektora. Az üstökös láthatóságát átfogó, legszebb, és tudományos szempontból is legfontosabb, jól kiértékelhető, kimérhető felvételek a heluáni és a nagy amerikai obszervatóriumokban készültek. Az üstökösök fizikai és kémiai tulajdonságainak megértése szempontjából alapvetően fontos színképfelvételeket a Lick, Lowell és Yerkes obszervatóriumokban készítették épp a Halley-ről. Rendkívül jelentősek a Lick Obszervatórium 30 cm-es távcsövével és 90 cm-es (36”-es) Crossley-reflektor kvarc-spektrográfjával készített színképek. Fontosak voltak a térítőkörökhöz közelebbi, illetve a déli féltekén elhelyezkedő csillagvizsgálók megfigyelései is, mert az északi félgömbről nem mindig volt kedvező az üstökös helyzete annak déli deklinációja miatt, illetve a gyakori borult, esős időjárás sokszor akadályozta a megfigyelést. Ezért az akkori brit gyarmatokon az egyiptomi heluáni, a dél-afrikai Transvaal Kormányzati Obszervatórium (Johannesburg), illetve az indiai Kodaikanal obszervatórium megfigyelései jól kiegészítették az európai, illetve észak-amerikai megfigyeléseket.
A Halley-üstökös prizmás színképe 2 órás expozícióval készült a Yerkes Obszervatóriumban 1910. május 27-én. A spektrum jellegzetes, az üstökösökre jellemző molekula és atomos emissziói és a megfelelő hullámhosszaik az ábrán fel vannak tűntetve. (N. T. Bobrovnikoff 1927-ben közölt megfigyelése).
Napközelsége körüli hetekben a Halley másodpercenként mintegy 1030 vízmolekulát és mintegy 1,5 tonna port bocsátott ki. Felismerték, hogy a Halley-üstökössel két meteorraj is kapcsolatos, amelyek a földpálya közelébe kerülve hullócsillagokat produkálnak. Ezek az üstököspálya felszálló csomópontja közelében az októberi Orionidák, a leszálló csomó közelében pedig a májusi Aquaridák. A két meteorraj gyakorisági maximuma idején mintegy 10-20 meteor figyelhető meg óránként. Az Orionidák bősége 5-15 év periódussal ingadozik (anyagcsomók a pálya hosszában), illetve a raj szálas szerkezetű: a pálya vonalával párhuzamosan több, egyenként kb. 1 millió km átmérőjű szál húzódik. Az Aquaridák raj is hasonló szerkezetű, de a központi sűrűsödésének a kb. 0,08 CSE kiterjedése csak fele az Orionidákénak.
A tudományos célú megfigyeléseken kívül az akkori történelmi Magyarország területéről több szemtanú beszámolója, szabadszemes megfigyelése is fennmaradt a Halley-üstökös 1910-es legfényesebb időszakából, illetve a „világvége” hírek hatásáról, és ezek nyomtatásban több napilapban és folyóiratban fellelhetők. A legfontosabbak eredetiben Az Időjárás c. folyóirat XIV. évf. 1910. június 6. szám 202-206. oldalán találhatók, amelyek ismertetése „A Halley-üstökös” (szerk. Horváth András és Szalma Sándor, TIT Uránia Bemutató Csillagvizsgáló, Budapest, 1985) 68-80. oldalán „Régi magyarországi Halley-üstökös leírások” címen olvashatók Keszthelyi Sándor összeállításában.
