Meteorkitörés lehet május 31-én

11782

Amely valószínűleg csak az amerikai kontinensről lesz jól megfigyelhető, ha egyáltalán bekövetkezik, mert az előrejelzés szinte minden olyan bizonytalansággal terhelt, amely egy ilyen esetben előfordulhat. Mi mégis reménykedünk.

Kevés látványosabb csillagászati jelenség van egy olyan meteorkitörésénél, amikor óránkét több ezer, esetleg több tízezer hullócsillag jelenik meg egünkön. Ez utóbbi azt jelenti, hogy egy időpillanatban több meteor is látszik az égen, vannak amelyek éppen megkezdik izzásukat bolygónk légkörében, mások éppen a végső termális felvillanásukat élik, egyesek pedig kihunynak. Bár a régi feljegyzésekben vannak bizonytalanságok, az ismert rekorder a Leonidák meteorraj 1966-os kitörése, amikor a legaktívabb időszakban másodpercenként negyven hullócsillag látszott az égen. Ez persze csak egy rövid ideig tart, ezt hívjuk maximumnak, de ilyenkor általában a megelőző és követő órákban is rendkívül sok hullócsillag látszik az égen.

Ezt a páratlan, 10-12 perc expozíciós idejű felvételt A. Scott Murrell készítette a Leonidák 1966-os, teljesen váratlan kitörése során, amely már a meteorviharok kategóriájába tartozik.

Egy emberi élet során néhány alkalommal van ilyen jelenség és a fent leírtak alapján egy életre szóló élményt jelenthet a megfigyelésük. A legfőbb probléma viszont az, hogy a meteorkitörések csak nagy bizonytalansággal jelezhetők előre (az 1966-os Leonida kitörés is teljesen váratlanul érte a megfigyelőket), bár az elmúlt években jelentősen javultak a lehetőségek. Sokat segít, ha ismerjük a meteorok szülőégitestjét és annak pályáját, amely lehetővé teszi a napközelségek idején kidobódott porfelhők modellezését. Nagyon hasznos, ha már van korábbról ismert kitörés, amely segít feltérképezni az üstökösből kidobódott porfelhő valós szerkezetét, amely egy kicsit (vagy nagyon) mindig más, mint a modellek eredményei. Az így is meglevő bizonytalanságokat jól jelzi az egyik legjobban ismert meteorraj, a Perseidák tavaly augusztusi, a rendes maximum után másfél nappal bekövetkezett teljesen váratlan kitörése. Hiába ismerjük a szülőégitestet, és évszázadok óta a meteorrajt, mégsem mutattak semmit a modellek. Ezek fényében miben reménykedhetünk május 31-én, magyar idő szerint reggel 7 órakor, és ennek az időpontnak a néhány órás környezetében?

Abban reménykedünk, hogy áthaladunk azon a porfelhőn, amely a 73P/Schwassmann-Wachmann-üstökös 1995-ös drámai feldarabolódásakor keletkezett. Ezt a hosszú nevű kométát (néha még egy 3-as számot is a neve után szoktak biggyeszteni, mert a német csillagászpárosnak ez volt a harmadik közös felfedezésű rövid periódusú üstököse) 1930-ban fedezték fel, részben azért, mert megközelítette bolygónkat, részben pedig azért, mert egy kisebb kitörésen esett át. Mivel a pályája csillagászati léptékben jelentősen megközelíti bolygónkét (jelenleg 2 millió km-re), egy földsúroló üstökösről beszélünk, amely potenciális forrása lehet egy meteorrajnak. Az 1930 májusában talált üstököshöz kapcsolódóan előre is jeleztek egy meteorkitörést június 9-ére, de csak egyetlen japán észlelő számolt be a Hercules csillagkép irányából érkező nagyszámú, igen lassú meteorról, így megfigyelését a mai napig bizonytalannak tekintik. Ennek ellenére elnevezték a meteorrajt, és mivel a meteorok látszólagos kisugárzási pontja (a radiáns) a Hercules csillagkép Tau jelű csillagának közelében volt, Tau Herculidák lettek.

A Tau Herculidák feltámadásával kecsegtető 1995-ös esemény: A darabokra szakadt 73P maradványainak szétsodródása az ESO 3,5 méteres távcsövének felvételein. Az ekkor keletkezett porfelhőtől várjuk a csodát. (European Southern Observatory)

Ezt követően azonban mind az üstökös, mind a meteorraj felszívódott. Hiába járt vissza viszonylag sűrűn, 5,4 évenként a 73P, nem sikerült a nyomára akadni. Ebben egyrészt kedvezőtlen láthatóságai, másrészt alacsony fényessége, harmadrészt pedig a Jupiter által elszenvedett pályaváltozások voltak a ludasak. Végül 1979-ben az üstökös megkerült (azóta már csak akkor tévesztettük szem elől, ha nagyon kedvezőtlen égi pozícióban látszott), de a meteorraj nem adott magáról életjelet. Csak 2011-ben tudtak néhány rajtagot fotografikusan is rögzíteni, de ez még édeskevés.

Ekkor már tudtunk az 1995-ös kitörésről, és azt is hamar kiszámolták, hogy az akkor kidobott porfelhő 2022-ben nagyon megközelíti bolygónk pályáját, ám a modellek azt mutatták, hogy a porfelhő csak az augusztusban ideérő üstökös mögött jön, mi pedig már május végén áthaladunk a metszésponton. Magyarán nem várható semmi. Csakhogy az elmúlt évtizedekben sokat bővültek az ismereteink a feldarabolódó, és ezáltal aktivitásukat nagyon megnövelő üstökösökről, és rájöttünk arra, hogy a porszemek kaphattak akkora és olyan irányú kezdősebességet, hogy 2022-re már az üstökös előtt járnak több hónappal. Ekkor csillant fel a reménysugár, hogy találkozhatunk egy sűrű porfelhővel.

A 73P által 1995-ben, és az utána következő napközelségek idején kidobott porfelhők sematikus elhelyezkedése bolygónk útjához képest május/június fordulóján. Jól látható, hogy a számítások szerint telibe trafáljuk az 1995-ös felhőt, de az üstökös lassan változó pályája miatt sajnos elmegyünk a többi, talán még sűrűbb felhő mellett. (Joe Rao, WGN 49/1)

Csakhogy felmerült még egy probléma. Mivel a 73P napközelpontjának távolsága igen közel esik a földpályához, pályahajlása és keringési ideje is kicsi, és a keringési iránya is megegyezik a mienkkel, a részecskék nagyon alacsony, alig 16 km/másodperces sebességgel lépnek a légkörbe. A Perseidák és a Leonidák esetében ezek a sebességek bőven 60 km/másodperc felett vannak, így egy 1 grammos részecske -4 magnitúdós meteorjelenséget, vagyis tűzgömböt eredményez, de még egy 10 milligrammos is 0 magnitúdósat. A Tau Herculidák esetében az alacsony sebesség miatt ez rendre csak +2 és +7 magnitúdó, vagyis amennyiben csak apró szemcsék lesznek a felhőben, nem fogunk látni semmit szabad szemmel. Talán csak távcsővel, vagy radarokkal lesz látható, ahogy záporoznak a halovány, igen lassú meteorok, de szabad szemmel semmi. A szemcseméret a felhőben pedig szinte megjósolhatatlan. Majd május 31-én látjuk. Vagy nem látjuk.

A sok bizonytalan tényező ellenére nagyon készülnek a meteorosok erre az eseményre, mert szerencsés esetben fantasztikus hullás is lehet belőle. De nem tudjuk. Számunkra igen keserű adat, hogy a legkisebb távolságra a porfelhő centrumától magyar idő szerint május 31-én reggel 7-kor leszünk. Persze itt is van bizonytalanság, de pont ez az a paraméter, amely a legkisebb bizonytalansággal számolható. Az ideális észlelőhely Észak-Amerika, de a számítások szerint már hajnali 2 körül elérhetjük a porfelhő szélét, amikor azért még nálunk is sötét van, így bár alacsony radiánsmagasság mellett, de lehet esély néhány szép Tau Herculida megfigyelésére.

A Tau Herculidák radiánsának várható helyzete a kitörés során. A hullócsillagok persze az ég bármely tájékán feltűnhetnek, de útjukat visszafelé meghosszabbítva erről a környékről kell származniuk. (American Meteor Society)

Amely Tau Herculidák nem is a Hercules csillagkép irányából várhatók, merthogy 1930 óta már jelentősebben megváltozott a 73P pályája, így a belőle kiszakadt porszemcsék is máskor találkoznak velünk (június 9. helyett május 31-én), amely más radiánspozíciót eredményez. Ha lesz kitörés, akkor ez a kisugárzási pont valahol a Bootes és a Coma Berenices csillagképek határán lesz. Általában nem javasoljuk, hogy pontosan ebbe az irányba nézzenek az észlelők, de a meteorok halványsága miatt lehet, hogy pont ez az irány lesz a nyerő, ahol a látszólagos pályarövidülés miatt picit fényesebbnek mutatkozhatnak a hullócsillagok.

A hír a GINOP-2.3.2-15-2016-00003 “Kozmikus hatások és kockázatok” projekt témaköréhez kapcsolódik.

Hozzászólás

hozzászólás