A Földre a kozmikus környezete által gyakorolt egyik nagyon jelentős hatás a kisbolygók időnkénti becsapódása. Ha csak egy ilyen eseményt kellene megemlítenünk, a legtöbbünknek bizonyára a dinoszauruszok kihalásában is szerepet játszó, a mexikói Chicxulub-krátert létrehozó, 65 millió évvel ezelőtti becsapódás jutna elsőként az eszébe. Azt tudjuk, hogy a Naprendszer és bolygónk kialakulásakor még sokkal több törmelék keringett a központi csillagunk körül, így a becsapódási események is sokkal gyakoribbak és pusztítóbbak voltak, mint a jelenkorban. De hogyan változott az idők során a becsapódások gyakorisága? Vajon folyamatosan csökkent az intenzitás?
Ezt a kérdést nem is olyan könnyű megválaszolni. A Földi becsapódások nyomait – a földtörténeti értelemben vett egészen közeli múltat, illetve a legnagyobb krátereket leszámítva – eltörölte a lemeztektonika, a Föld felszínének az állandó megújulása, és az időjárás okozta erózió. A beazonosítható formában fennmaradt földi kráterek korát viszont radiometriai módszerrel jól meg tudjuk állapítani. Ezek a vizsgálatok már korábban is utaltak arra, hogy mintha az utóbbi 300 millió évből jóval több kráter maradt volna fenn, mint azelőttről. Azt azonban nem tudták egyértelműen eldönteni a kutatók, hogy csak azért nem találnak olyan sok régebbi krátert, mert az erózió mára eltüntette őket, vagy valóban kevesebb is keletkezett korábban.
Itt siet a segítségünkre a Hold. A holdi becsapódások relatív gyakorisága a Földdel azonos módon változik. Így a Hold becsapódástörténetének ismeretében a Föld múltját is megérthetjük. Azonban a Holdi kráterek korát a távolság miatt nem olyan egyszerű megmérni, mint földi társaikét.
Egy, a Torontói Egyetem kutatói által vezetett nemzetközi kutatócsoport új módszert dolgozott ki a holdkráterek kormeghatározására a NASA tíz éve működő holdtérképező űrszondája, a Lunar Reconnaissance Orbiter hőkamerájának felvételei segítségével. A módszer alapja az, hogy a holdi éjszaka során a tömör sziklákkal borított talaj hatékonyabban adja le a nappal felvett hőt, mint a porózus, felaprózott regolittal fedett területek. Ezt a jelenséget kihasználva a kutatók korábban már megállapították, hogy milyen gyorsan erodálja, aprózza a becsapódások nyomán a felszínre került sziklákat a mikrometeoritok zápora. Ennek az eróziónak az ütemét ismerve már megmérhető az egyes kráterek kora.
A kutatócsoport a napokban a Science folyóiratban publikált tanulmányában rámutat, hogy a Hold és Föld fenti módszerekkel az elmúlt évszázmilliókra megállapított becsapódástörténete jó egyezést mutat. A Föld legstabilabb felszínű régióiban, például a Kanadai-ősföldön talált relatív múltbéli kráterhiányt nem az erózió okozta. A kisbolygó-becsapódások intenzitása 290 millió évvel ezelőtt, a földtörténeti óidő, a paleozoikum végén hirtelen majdnem megháromszorozódott.
Az ugrásszerű növekedés okáról a tanulmány szerzői is csak találgatni tudnak. Elképzelhető, hogy abban az időben nagyobb ütközések történtek a Naprendszer fő kisbolygóövében. Az ilyen ütközésekből származó törmelék pedig bejuthatott a belső Naprendszerbe is. A becsapódások ugrásszerű megszaporodása hatással lehetett a földi élet fejlődésére is. Vajon találunk majd a jövőben közvetlen kapcsolatot a bombázás erősödése és bizonyos múltbéli földi események között?
Forrás: Torontói Egyetem
A tudományos eredményeket bemutató szakcikk a Science folyóiratban fog megjelenni / jelent meg: Sara Mazrouei et al. „Earth and Moon impact flux increased at the end of the Paleozoic”, Science, 2019. január 18.
