A James Webb-űrtávcső mérései új megvilágításba helyeznek egy évtizedes rejtélyt

A Hubble-űrteleszkóp (HST) megépítésére benyújtott kérvényben az Egyesült Államok kongresszusának három tudományos indoklásából az egyik az volt, hogy a távcsővel végzett mérések alapján pontosan meghatározható az univerzum tágulási sebessége. A HST 1990-es indítása előtt a földi távcsövek megfigyelései hatalmas bizonytalanságokat eredményeztek, a tágulási sebességtől függően az univerzum 10-20 milliárd éves lehet. Az elmúlt 34 évben a HST ezt az értéket egy százalékot megközelítő pontosságúra csökkentette. Ez az ún. „kozmikus távolságlétra” finomításával valósult meg a cefeida változócsillagokként ismert kozmikus kilométerkövek méréseinek segítségével.

Az eredmények azonban egy évtizede zavarba ejtik a kozmológusokat. A Hubble legjobb mérései is azt mutatják, hogy az univerzum most gyorsabban tágul, mint azt az ősrobbanást követő időszakra vonatkozó megfigyelések alapján előre jelezték. Ez utóbbit a Planck űrszonda által végzett mérésekből a kozmikus mikrohullámú háttérsugárzás feltérképezése során kapták, mintegy vázlatosan arra vonatkozóan, hogy hogyan fejlődött az univerzum szerkezete az ősrobbanás utáni lehűlés után.

A dilemma egyszerű megoldása lehetne, ha azt mondanánk, hogy a HST megfigyelései tévesek a mélyűr távolságskálájában tapasztalható valamiféle pontatlanság miatt. Aztán jött a James Webb-űrteleszkóp a Hubble eredményeinek ellenőrzésére, és éles infravörös képe a cefeidákról megegyezett a HST adataival és megerősítette, hogy a Hubble-teleszkópnak mindvégig igaza volt.

A lényeg az, hogy a közeli univerzumban zajló események és a korai univerzum tágulása közötti úgynevezett „Hubble-feszültség” (Hubble tension) továbbra is lenyűgöző rejtvény marad a kozmológusok számára. Talán valami beleszőtt a tér szövetébe, amit még nem értünk.

A Hubble-feszültségnek nevezett rejtély az, hogy az univerzum jelenlegi tágulási üteme gyorsabb, mint amit a csillagászok várnak tőle az univerzum kezdeti körülményei és az univerzum evolúciójával kapcsolatos jelenlegi ismereteink alapján.

A NASA Hubble-űrteleszkópját és sok más távcsövet használó tudósok következetesen olyan számokat találnak, amelyek nem egyeznek az ESA (Európai Űrügynökség) Planck-küldetésének megfigyelésein alapuló előrejelzésekkel. Új fizikát igényel ennek az eltérésnek a feloldása? Vagy ez a tér tágulási sebességének meghatározására használt két különböző módszer közötti mérési hibák eredménye?

A Hubble már több mint 30 éve méri az univerzum jelenlegi tágulási ütemét, és a csillagászok ki akarják küszöbölni a pontosságával kapcsolatos esetleges kételyeket. Most a Hubble és a James Webb-űrteleszkóp összefogott, hogy döntő méréseket végezzenek továbbra is megerősítve azt az esetet, hogy nem mérési hibák, hanem valami más befolyásolja a tágulási sebességet.

„A mérési hibák tagadása mellett az a valódi és izgalmas lehetőség marad, hogy félreértettük az univerzumot” – mondta Adam Riess, a baltimore-i Johns Hopkins Egyetem fizikusa. Riess megosztott fizikai Nobel-díjat kapott azért a felfedezésért, hogy az univerzum tágulása egy titokzatos jelenség miatt gyorsul, amelyet ma „sötét energiának” neveznek.

Kompozitkép az NGC 5468 galaxis a Hubble- és James Webb-űrteleszkóp adataiból. Ez a legtávolabbi galaxis, amelyben a Hubble cefeida típusú változócsillagokat azonosított.

Ellenőrzésként egy első Webb-megfigyelés 2023-ban megerősítette, hogy a táguló univerzum Hubble-mérései pontosak. A Hubble-feszültség enyhítésének reményében azonban egyes tudósok azt feltételezték, hogy a mérésben tapasztalható láthatatlan hibák növekedhetnek és láthatóvá válhatnak, ahogy mélyebbre tekintünk az univerzumban. Különösen a csillagok zsúfoltsága befolyásolhatja szisztematikus módon a távolabbi csillagok fényességmérését.

A Riess vezette SH0ES (Supernova H0 for the Equation of State of Dark Energy) csapat további megfigyeléseket végzett a Webb segítségével olyan objektumokról, amelyek kritikus kozmikus kilométerkövekként ismert cefeida változócsillagok, és most már korrelálhatók a Hubble-adatokkal.

„Most már a Hubble által végzett megfigyelések teljes skáláját felöleltük, és nagyon nagy biztonsággal kizárhatjuk, hogy mérési hiba okozza a Hubble-feszültséget” – mondta Riess.

A csapat 2023-ban végzett első néhány Webb-megfigyelése sikeres volt, és megmutatta, hogy Hubble jó úton halad az úgynevezett kozmikus távolságlétra első fokainak pontosításában.

A csillagászok különféle módszereket használnak a relatív távolságok mérésére az univerzumban attól függően, hogy milyen objektumot figyelnek meg. Ezeket a technikákat együttesen kozmikus távolságlétrának nevezik, minden egyes létrafok vagy mérési technika az előző kalibrálási lépésre támaszkodik.

Egyes csillagászok azonban azt javasolták, hogy a „második lépcsőfok” mentén kifelé haladva a kozmikus távolságlétra meginoghat, ha a cefeidákkal történő távolságmérés nem elég pontos. Ilyen pontatlanságok azért fordulhatnak elő, mert a cefeidák fénye összeolvadhat egy szomszédos csillag fényével, és ez a hatás a távolsággal egyre lényegesebbé válhat, ahogy a csillagok egyre jobban sűrűsödnek, és nehezebb lesz felbontani egymástól.

A megfigyelési kihívás az, hogy ezekről a távolabbi cefeida változókról készült korábbi Hubble-felvételeken minél távolabbi cefeidát nézünk, annál inkább összeolvadnak a szomszédos csillagokkal, ezért gondosan figyelembe kell venni ezt a hatást. A közbeeső por tovább bonyolítja a látható fényben végzett mérések pontosságát. A Webb azonban áthatol a poron, és természetesen választja el a cefeidákat a szomszédos csillagoktól, mivel sokkal élesebb a látása, mint a HST-é az infravörös hullámhosszakon.

„A Webb és a Hubble egyesítése a legjobbat nyújtja számunkra. A Hubble-mérések megbízhatónak bizonyulnak, ahogy továbbmászunk a kozmikus távolságlétrán” – mondta Riess.

Az új Webb-megfigyelés öt olyan galaxist foglal magába, amely nyolc Ia típusú szupernóvának ad otthont és összesen 1000 cefeidát tartalmaz, valamint elérik a 130 millió fényév távolságra található NGC 5468-at is, a legtávolabbi olyan galaxist, amelyben a cefeidák jól mérhetőek. „Ez lefedi a teljes tartományt, ahol méréseket végeztünk a Hubble-űrtávcsővel. Tehát a kozmikus távolságlétra második fokának végére értünk” – mondta Gagandeep Anand, a baltimore-i Space Telescope Science Institute munkatársa.

A P42 cefeida NGC 5468 galaxisban a Webb (bal oldalon) és a Hubble (jobb oldalon) felvételein. A két kép nagyon pixeles, mert egy távoli galaxis nagyon nagyított képe. A pixelek mindegyike egy vagy több csillagot jelöl.

Azzal, hogy a Hubble és Webb továbbra is megerősítette a Hubble-feszültséget, további obszervatóriumok előtt nyitja meg a lehetőséget, hogy megoldják a rejtélyt. A NASA közelgő Nancy Grace Roman-űrteleszkóp felmérései a sötét energia hatását fogja tanulmányozni, vagyis azt a titokzatos energiát, amely az univerzum tágulását felgyorsítja. Az ESA Euclid Obszervatórium a NASA közreműködésével hasonló feladatot lát el.

Jelenleg úgy tűnik, hogy a Hubble és Webb által megállapított távolságlétra szilárdan rögzíti a horgonypontot a folyó egyik partján, a Planck mérései alapján a világegyetem kezdetéről figyelt ősrobbanás utófénye pedig a másik parton helyezkedik el. Közvetlenül még nem figyelhető meg, hogyan változott az univerzum tágulása a két végpont közötti évmilliárdokban. „Ki kell derítenünk, nem hiányzik-e valami az univerzum kezdete és napjaink közötti összekapcsolásban” – mondta Riess.

Forrás: James Webb Space Telescope

Kívülről származó anyag szökik be a Tejútrendszerbe a galaktikus szökőkúttal

A Tejútrendszer egy gigantikus újrahasznosító üzem. A csillagszelek és a szupernóva-robbanások a galaktikus sík alá és fölé szórják ki az anyagot, de ahogy a víz egy szökőkútban, ezek a ritkás felhők a korong gravitációjának engedve aztán visszazuhannak a galaktikus síkba. Legvégül a gáz és por, amely a felhőket alkotja, új csillagokká áll össze, így teljesedik ki az újrahasznosítás folyamata.

A Tejútrendszer térképe, amelyet a Gaia-űrtávcső több mint 1,8 milliárd csillagról gyűjtött adataiból állítottak össze. (ESA / Gaia / DPAC; CC BY-SA 3.0 IGO. Acknowledgement: A. Moitinho)

Két japán csillagász szerint azonban a bezuhanó felhők nagy mennyiségű extragalaktikus anyagot is tartalmaznak, ami arra utal, hogy az újrahasznosító szökőkútba a galaxison kívülről származó nyersanyagok is bekerülnek. A folyamat pontos részletei még nem ismertek. Jay Lockman (NRAO) rádiócsillagász szerint „Az új eredmények érdekesek. Határozottan kiegészítik a Tejútrendszerről és környezetéről alkotott tudásunkat, de valószínűleg ez még nem a teljes kép.”

Illusztráció a Tejútrendszer galaktikus szökőkútjáról: a korongban felrobbanó szupernóvák forró gázt lövellnek a galaktikus sík alá és fölé. Ahogy a gáz a sík alatt és fölött szétterjed, sugárzást bocsát ki, lehűl, és felhőket alkot. A felhők ezután visszahullanak a korongra. (ESA)

Az 1960-as években rádiócsillagászok semleges hidrogénből álló felhőket fedeztek fel több ezer fényévre a galaktikus sík alatt és fölött, amelyek több tíz kilométeres másodpercenkénti sebességgel közeledtek, illetve távolodtak tőlünk. Ezeknek a felhőknek két típusát ismertük meg: a nagy sebességű felhők (high-velocity clouds, HVC) több mint 100 kilométeres másodpercenkénti sebességgel száguldanak, és többnyire távolabb vannak, mint a lassabb, úgynevezett közepes sebességű felhők (intermediate-velocity clouds, IVC), amelyek a galaktikus sík közelében találhatók.

A japán Nagoya Egyetem munkatársai, Takahiro Hayakawa és Yasuo Fukui a két felhőtípus összetételét tanulmányozták. Ehhez a németországi Effelsberg és az ausztráliai Parkes rádióteleszkópok adatait vetették össze az Európai Űrügynökség Planck-űrszondájának szubmilliméteres hullámhosszon rögzített adataival.

A 21 centiméteres hullámhosszú rádiócsillagászati adatokból kiderült a semleges hidrogéngáz mennyisége és sebessége a felhőkben. A Planck-űrszonda adatai ugyanakkor azt mutatták, hogy a felhőkben nagy mennyiségű apró, szilárd porszemcse található – ez a nehéz elemek mennyiségének, vagyis a fémességnek a mutatója.

A nagy sebességű felhők alacsony fémessége a galaxison kívüli eredetre utal, ami egybevág a korábbi, kevésbé pontos technikával végzett vizsgálatokkal. A 20 éves „galaktikus szökőkút” elmélet szerint a közepes sebességű felhőket főként csillagszelekből és szupernóva-robbanásokból származó anyag alkotja. Ha ez így van, akkor bőven kéne tartalmazniuk olyan nehéz elemeket, amelyek a csillagok belsejében végbemenő magfúzió során keletkeznek.

Az új eredmények azonban azt mutatják, hogy a közepes sebességű felhőkben kevesebb por található, vagyis kevesebb nehéz elem, mint várták. A kutatók szerint helyette nagy mennyiségű érintetlen, extragalaktikus gázt tartalmaznak. Az eredményekről a brit Királyi Csillagászati Társaság havi kiadványában számoltak be.

A Tejútrendszerhez tartozó gáz fémességének eloszlása. Kék szín jelöli a viszonylag érintetlen gázt, vagyis amelyben nincsenek nehéz elemek. Piros színnel a fémekben gazdag gázt jelölték, amely korábbi csillagkeletkezési időszakokból származik. A kutatók által vizsgált közepes sebességű felhők a vártnál fémszegényebbek. (T. Hayakawa / Y. Fukui (Nagoya University))

Valójában elképzelhető, hogy a galaxison kívülről érkező gáz nagyobb mennyiségben van jelen, mint azt az új mérések mutatják: Hayakawa és Fukui szerint a viszonylag érintetlen felhők kölcsönhatásba léphetnek a Tejútrendszer halójában lévő nagyobb fémtartalmú gázokkal, és a „szennyezés” következtében lelassulhatnak.

Lockman hangsúlyozza, hogy az új tanulmány „semmi esetre sem tagadja a galaktikus szökőkútnak és termékeinek létét.” Egyes közepes sebességű felhők fémessége jelentős, és kémiai összetétele (például a hidroxilhoz hasonló molekulák jelenléte miatt) hasonló a galaxis korongjában található felhőkéhez. „Ezek a közepes sebességű felhők akár egy galaktikus szökőkút termékei is lehetnek.”

Továbbá az sem lehetetlen, hogy egyes közepes sebességű felhők valójában álcázott nagy sebességű felhők. „Egy égitest háromdimenziós mozgásának csupán egyetlen komponensét tudjuk mérni.” – mondja Lockman. „Lehetnek olyan „lassú nagy sebességű felhők”, amelyeknek pusztán a projekciós hatás miatt kicsi a radiális sebességük.”

Felfedezésük után nagyjából hatvan évvel a galaktikus korongot körülvevő nagy és közepes sebességű hidrogénfelhők továbbra is titkokat rejtegetnek. Remélhetőleg az olyan jövőbeni létesítmények, mint a Square Kilometre Array (SKA) rádiótávcső-rendszer, és a fejlesztés alatt álló következő generációs VLA (next generation Very Large Array, ngVLA) talán felfedik majd a Tejútrendszer ökológiájának, fenntarthatóságának és újrahasznosító kapacitásának részleteit.

Forrás: Sky & Telescope

A Nyúlon túl

Messze-messze a Nyúl csillagképet alkotó szabad szemes csillagok mögött, 42 ezer fényévnyire rejtőzik a téli-tavaszi égbolt egyik ritkán észlelt gömbhalmaza, a Messier 79. Megfigyelése érdekes, sőt kötelező feladat mindazoknak, akik ezekben a napokban vállalkoznak a Messier-maratonra.

Nagy Mélykuti Ákos, Szalánta és Bosta között félúton

A Lepus (Nyúl) csillagkép a látványos Orion „alatt”, vagyis attól délre helyezkedik el. Nem túl látványos konstelláció, főként a fölötte húzódó Orionhoz képest. Csillagai halványak, ebben az esetben is igaz, hogy erős képzelőerő szükséges ahhoz, hogy felfedezzük az általuk kirajzolt nyulat, habár ebben azért segítséget nyújtanak a régmúlt idők figurális csillagkép-ábrázolásai.

A Lepus mélyeges szempontból erősen lepusztult, ha szabad megengedni egy ilyen ócska szóviccet április 1-je alkalmából. Egyetlen Messier-objektum található ezen az égterületen, a Messier 79 jelű gömbhalmaz, azonban déli helyzete miatt (deklinációja -24 fok) eléggé elhanyagolt célpont. Az NGC leírása szerint meglehetősen nagy, rendkívül gazdag és sűrű gömbhalmaz; jól feloldható csillagokra. Fényessége 7,7 magnitúdó, látszó mérete 9,6′, távolsága 42 ezer fényév.

A hét képét Nagy Mélykuti Ákos készítette 2020. március 19-én, akkori fotografikus Messier-maratonja alkalmával, 200/800-as Newton-távcsővel és Canon 750D fényképezőgéppel. A felvétel vezetése láthatóan nem tökéletes, de nem is volt rá túl sok idő, hiszen nagyjából 100 célpont megörökítése egyetlen éjszaka során nem kis feladat, pontos tervezést igényel, ismétlésre nincs lehetőség.

Ha még ebben az észlelési szezonban látni szeretnénk az M79-et, netán magunk is megpróbálkozunk a Messier-maratonnal, az éjszaka legelső célpontjai között kell lennie, láthatóságából már tényleg csak napok vannak hátra.

Meleg jupiter exobolygót találtak egy távoli csillag körül az M67 nyílthalmazban

Egy új meleg jupiter exobolygót fedeztek fel a Messier 67 nyílthalmaz egyik távoli csillaga körül. Az S1429 b jelű planéta majdnem kétszer olyan nagy tömegű, mint a Jupiter.

A meleg jupiterek olyan gázóriások, amelyek keringési ideje 10 és 200 nap közötti. Emiatt nehezebb őket tranzitmódszerrel észlelni és a csillag radiális sebességének mérésével követni, mint a rövidebb keringési idejű, ún. forró jupitereket.

Egy csillagászcsoport Luis Thomas (Müncheni Egyetemi Obszervatórium) vezetésével a Messier 67 (M67) idős, sűrű nyílthalmaz 11 csillagán végzett spektroszkópiai megfigyeléseket. A megfigyelési kampányt főként a McDonald Obszervatórium 10 méteres Hobby-Eberly Teleszkópján (HET) működő Habitable Planet Finder (HPF) spektrográfjával végezték.

Összefoglaló diagram az S1429 jelű csillag radiálissebesség-adatairól a legjobban illeszkedő modellel („a” panel) és az illesztési hibákkal („b” panel). (Thomas et al., 2024)

„2019 decembere és 2022 márciusa között 11 csillagot figyeltünk meg az M67-ben a Habitable Planet Finder műszerrel. A megfigyelésbe hat olyan csillagot vettünk be, amelyek potenciális hosszú távú sebességváltozásokat mutattak, és öt olyan csillagot az M67 szín-fényesség diagramjának elfordulási pontjában, amelyekről nincsenek korábban publikált adatok.” – írták a kutatók.

A megfigyelések során a kutatók egy új bolygót észleltek egy F9,5V spektráltípusú, a fősorozati állapottól az óriáság felé tartó ún. elfordulási pontban (turn-off point) lévő csillag, az S1429 körül. A most felfedezett világ, amely az S1429 b jelzést kapta, a Messier 67 hatodik ismert bolygója.

Az S1429 b tömege legalább 1,8-szorosa a Jupiterének, és 77,48 nap alatt kerüli meg csillagát egy majdnem tökéletes kör alakú pályán, tőle 0,384 csillagászati egységre. Felszínén az egyensúlyi hőmérsékletet 410 Celsius-fokra becsülik.

Illusztráció egy Jupiter méretű bolygóról, amely közel kering a csillagához. ( NASA/Ames/JPL-Caltech)

Csillaga, az S1429 a Földtől 2800 fényévre található, és nagyjából kétszer akkora, mint a Nap, tömege azonban csupán 1,26 naptömeg. A becslések szerint 4,3 milliárd éves, effektív hőmérséklete 6000 kelvin, a fémtartalma pedig kissé alacsonyabb, mint a Napé.

Az eredményeket illetően a kutatók kiemelték, hogy az M67 hat ismert, bolygónak otthont adó csillaga, köztük az S1429 is, mind különböző fejlődési fázisban van. Három forró jupiter fősorozati csillagok körül kering, a hosszabb keringési idejű planéták pedig egy elfordulási pontban lévő csillag és két vörös óriás körül keringenek. A kutatók megállapították, hogy a halmazban lévő mindhárom forró jupiter jelentősen kisebb tömegű, mint a Jupiter.

Az eredményeket közlő tanulmány az arXiv preprint portálon olvasható. A szakcikket az Astronomy & Astrophysics fogadta el közlésre.

Forrás: phys.org

Megromlott az új európai űrtávcső látása – aztán sikerült helyreállítani

Vékony réteg vízjég miatt romlani kezdett a Euclid (ejtsd: „juklid”) űrtávcső látása, de több hónapnyi gondos tervezés után egy új módszerrel sikerült helyreállítani. A probléma nem szokatlan, a fagyos űrben keringő űrtávcsöveknél egészen gyakori, de ennél a roppant érzékeny, a sötét univerzum kutatására induló eszköznél már ennyire kis mennyiségű jég is gondot okoz. Az ESA március 20-i, majd 26-i frissítései alapján a kísérlet sikeresnek bizonyult, a Euclid ,,látását” sikerült visszaállítani.

A VIS (VISible Instrument) látható tartományban érzékeny berendezésbe jutó fény mennyiségének kismértékű, de fokozatos csökkenését a Euclid műszereinek elmúlt hónapok során tartó finomhangolása és kalibrálása közben vettek észre. Gyakori probléma merült fel, ami már korábban sok más távcsőnél is: a földi összeépítés során a levegőből megkötött vízpára az űrben szépen lassan szivárogni kezdett az űreszköz különböző részeiből. A fagyos környezetben ezek a vízmolekulák rendszerint megtapadnak az első felületen amivel találkoznak ha ez éppen az űrtávcső optikája, akkor ott keletkezik vékony jégréteg.

A Euclid-űrtávcsőről készített fantáziarajz. A Euclid az univerzumunk alapvető kérdéseire keresi a választ: mi az a sötét anyag és a sötét energia? Milyen szerepet játszottak a kozmikus háló kialakításában? Az űrtávcső csillagok milliárdjait fogja katalogizálni távoli galaxisok megfigyelésével. (Forrás: ESA)

Mischa Schirmer, a Euclid konzorcium kalibrációért felelős kutatójának elmondása szerint a VIS műszer azonos csillagokról készített fényességméréseit összehasonlították a saját, illetve az ESA Gaia űrtávcső korábbi méréseivel. Vannak olyan csillagok, amiknek valóban változik a fényessége, de a legtöbbé évmilliókon keresztül stabil marad. Így, mikor a Euclid adataiban egy apró, de folyamatos fényességcsökkenést detektáltak, akkor tudni lehetett, hogy nem a csillagok halványulnak, hanem a távcsővel lesz valami probléma.

Számítottak rá, hogy az űrtávcsőben rekedt vízpára fokozatosan előtörhet és ronthatja a Euclid látását, mert igazán nehéz úgy megépíteni és útnak indítani egy űreszközt a Földről, hogy a bolygónk légköréből legalább egy kevéske vízpára ne szökjön be a szerkezetébe. Éppen ezért nem sokkal az indítás után ún. ,,kigőzölgő időszakot” tartottak, aminek során a távcsövet felmelegítették a fedélzeti fűtőegységekkel, illetve részben a Nap felé is fordították, így a vízmolekulák java része szublimált. Így is jelentős mennyiség maradhatott viszont a távcső többrétegű szigetelésében, ami most szépen lassan szökik ki az űrbe.

Több hónapnyi kutatás, modellezés és laboratóriumi vizsgálat (ahol azt elemezték, hogy extrém vékony jégrétegek hogyan szórják és verik vissza a fényt), illetve kalibráció után bizonyították, hogy több réteg vízmolekula fagyott rá a Euclid optikájára. Ez valószínűleg mindössze néhány nanométer vastag lehetett (ez kb. egyetlen DNS szál vastagságának felel meg), ami önmagában is mutatja, hogy mennyire érzékeny műszer az új európai űrtávcső.

A Euclid-űrtávcső jégtelenítése 1,5 millió kilométerről

A legkönnyebb megoldás az lett volna, ha még bőven az indítás előtt a szennyeződések eltávolítására kidolgozott módszert alkalmazva az egész távcsövet felfűtötték volna. A földi irányítóközpont munkatársai elküldték volna a parancsokat, hogy napokon keresztül minden fedélzeti fűtőegység működjön, lassan melegítve fel az űreszközt a mostani kb. -140 °C-ról ,,kellemes” -3 °C-ig.

Körülbelül 10 kilogrammnyi többrétegű szigetelőanyag borítja a Euclid űrtávcső két tudományos műszerét. Ez az anyag viszont a saját súlyának mintegy 1%-ának megfelelő vizet képes megkötni. (Forrás: Airbus / ESA)

Ez letisztítaná az optikát, de felmelegítené a távcső teljes mechanikai szerkezetét is. A legtöbb anyag melegítés hatására kitágul, utána pedig nem feltétlenül nyeri vissza tökéletesen az eredeti formáját az egy hetes lehűtés végére; magyarán fenn áll a lehetősége, hogy ha kissé is, de megváltozna a Euclid gondosan beigazított optikai berendezése is. Egy ennyire érzékeny műszer esetén, ami képes akár egy celsius foknál kevesebb változás hatásait is kimutatni, ez több héten át tartó ismételt kalibrációt tenne szükségessé. Andreas Rudolph, a Euclid repülési igazgatója elmondta, hogy a legtöbb űreszköznél nem kell ennyire szigorú termo-optikai stabilitást fenntartani. A Euclid tudományos céljainak eléréséhez viszont rendkívül stabilan kell tartani az űrtávcsövet (a hőmérsékletét is beleértve), így extrém óvatosnak kell lenni a fűtőegységek bekapcsolásával.

A hőtágulás okozta elváltozások minimalizálásának érdekében a Euclid csapata úgy döntött, hogy egyesével fogja felmelegíteni a kis kockázatú optikai alkatrészeket, ahonnan kipárolgó víz valószínűleg nem szennyez be más mérőeszközt vagy optikát. Kezdésképpen a Euclid két tükrének felmelegítéséről döntöttek, amiket külön-külön lehet fűteni. Ha továbbra is csökkent maradt volna a beérkező fény mennyisége és zavarni kezdte volna a tudományos méréseket is, akkor sorban tovább melegítették a Euclid többi tükrét is, minden alkalommal leellenőrizve, hogy javult-e a kép.

A Euclid mérnökeinek volt elképzelése róla, de nem lehettek biztosak abban, hogy melyik tükrök okozzák a problémát. Az Európai Repülésirányító Központban (European Space Operations Centre – ESOC) éjfélre járt az idő, mikor megkezdték az első két tükör felmelegítését. Az időzítésre különösképpen odafigyeltek, hogy a teljes fűtés ideje alatt folyamatos kapcsolatban legyenek az űrtávcsővel. Erre azért volt szükség, hogyha bármilyen nem várt következmény, anomália lép fel, akkor azt rögtön orvosolhassák. Szerencsére minden a terveknek megfelelően haladt és a fűtést követő első mérésen már látványos volt a javulás.

A Euclid jégtelenítésének első eredményei. A vízszintes tengelyen láthatjuk a melegítés időtartamát óra:perc formában feltüntetve, a függőleges tengelyen pedig a begyűjtött fény mennyiségének növekedését százalékban. Az „ice sublimation” piros felirat jelzi azt a pillanatot, amikor a tükör felszínéről szublimálni kezdett a jég, a „T=-117°C” pedig azt, amikor a tükör elérte a -117°C-os hőmérsékletet. (Forrás: ESA)

Az elsődleges gyanúsított a teleszkóp fő optikája mögötti, leghidegebb tükör volt. Ezt -147°C-ról -113°C-ig melegítették fel. Ennél jobban nem kellett felfűteni, mert a közel vákuumban ez a hőmérséklet is elegendő ahhoz, hogy a jég hamar elszublimáljon. A művelet sikeres volt, szinte azonnal 15%-os növekedést láttak a beeső fény mennyiségében. A jövőben is számítanak rá, hogy ugyanezen a tükrön jégbevonat fog képződni, de most már egyszerű lesz megoldani a Euclid ,,látási problémáit”. Ha szükséges, félévente, évente megismétlik ennek az egy tükörnek a melegítését, ami elenyésző mértékben fogja csak megzavarni a távcső tudományos méréseit.

Hónapok kutatása után végül az ESA irányító központ munkatársainak késő éjjeli munkája, valamint 100 percnyi célzott melegítés meghozta gyümölcsét, a Euclid látása ismét tökéletes. A munkamódszerről készített tanulmányok és a váratlanul sikeres működés pedig a jövőben más, szintén jegesedési problémákkal küzdő űreszközök javításához is hasznos lesz.

Forrás: ESA, ESA

Minden tucatból egy csillag bekebelezhette bolygóját

Egy nemrégiben megjelent tanulmány valószínűsíti, hogy minden tizenkettedik csillag elnyelhetett egyet a körülötte keringő bolygók közül.

Korábbi kutatások kimutatták, hogy vannak olyan csillagok, amelyek szokatlanul sok nehéz elemet, például a Földhöz hasonló kőzetbolygókban is fellelhető vasat tartalmaznak. Egyéb bizonyítékok mellett a tudósok ebből arra következtettek, hogy az ilyen csillagok valószínűleg bekebeleztek néhány körülöttük keringő bolygót, ám korábban bizonytalan volt, hogy ez pontosan milyen gyakran történik meg.

Ahhoz, hogy többet tudjunk meg erről a folyamatól, érdemes megvizsgálni két, egy időben és egy helyen keletkezett csillag fejlődését és fizikai tulajdonságait. Az elméletek szerint az ilyen csillagikrek ugyanis a születésükkor ugyanolyan anyagokból állnak, hiszen ugyanabból a gáz- és porfelhőből keletkeztek. Ha ennek ellenére mégis jelentős különbséget mutatunk ki a két együtt született csillag kémiai összetételében, az arra utal, hogy élete során egyikük bekebelezhetett egy bolygót.

Egy bolygó bekebelezésének művészi ábrázolása. (A kép forrása: NASA/ESA/G. Bacon.)

A kutatók a csillagikrek kereséséhez az Európai Űrügynökség (European Space Agency, ESA) által felbocsátott Gaia műhold adatait használták fel, amely adatokból 91 csillagpárost sikerült azonosítaniuk. Ezek a kettőscsillagok nagyon közel, kevesebb mint 1 millió csillagászati egységnyi távolságban vannak egymástól, így valószínűleg együtt keletkezhettek.

Minden kémiai elem egyértelműen azonosítható vonalakat hoz létre a csillagok színképében, így annak vizsgálatával megismerhetjük egy adott csillag pontos összetételét. A kutatók az egyszerre született csillagrendszerek összetételének vizsgálatához három, spektrográffal is felszerelt távcsövet használtak, mégpedig a Chilében található Magellan Telescope, a szintén chilei Very Large Telescope, illetve a hawaii Keck Telescope elnevezésű távcsöveket. A 91 csillagpáros megfigyelése után a csoport tagjai arra a következtetésre jutottak, hogy a mintába tartozó csillagikreknek mintegy 8%-a, vagyis közel 1/12 része esetén az egyik csillag összetétele a vele együtt fejlődő társcsillagénál jóval több nehéz elemet tartalmaz, tehát valószínűleg fejlődése során bekebelezett egy körülötte keringő bolygót.

„Ami a leginkább meglepő ebben az új felfedezésben, az a bolygót bekebelező csillagok előfordulásának gyakorisága.” – nyilatkozta a kutatásban résztvevő Yuan-Sen Ting. – „Ez arra utal, hogy jóval ritkábbak a Naprendszerünkhöz hasonlóan stabil csillagrendszerek, mint gondoltuk. Ez az eredmény még tovább árnyalja a képet azzal kapcsolatban, hogy pontosan hol van a helyünk a Világegyetemben.”

Körülbelül 6 milliárd év múlva, amikor a Napunk a csillagfejlődés fizikáját követve vörös óriáscsillaggá fúvódik fel, valószínűleg magába szippantja a Naprendszer belső bolygóit. A nemrég megjelent kutatás szerint azonban a vizsgált csillagpárosok még nem jutottak el ebbe az állapotba, hanem fejlődésüknek egy korábbi lépcsőfokán állnak. Ez arra utal, hogy bizonyos csillagok még a fősorozaton, tehát ahol életük leghosszabb fejezetét élik le, bekebeleznek egy bolygót, amely eredetileg talán nem körülöttük keringett, hanem egy másik csillagrendszerből szakadt el, és került közel hozzájuk.

„Ez alapján arra következtethetünk, hogy vannak instabil bolygórendszerek, amelyeknek egy-egy bolygója véletlenszerűen kidobódhat a rendszerből.” – mondta Ting. – ” Noha eredményeink azt mutatják, hogy dinamikai szempontból sok instabil bolygórendszer van, viszont a Naprendszerünk, legalábbis emberi időskálákon stabilnak mutatkozik, úgyhogy nincs okunk aggodalomra.”

Továbbra is bizonytalan azonban, hogy a színképükben nehéz elemeket mutató csillagok egy már kialakult bolygót kebeleztek-e be, vagy a bolygókeletkezés folyamata alatt megmaradt kőzetdarabkákat, amelyek még nem álltak össze önálló bolygóvá. A kutatók szerint mindkét eset előfordulhat.

A leírt eredményekről szóló tanulmányt a kutatócsoport a nívós, Nature nevű szaklapban tette közzé. Megemlítendő, hogy a kutatásban részt vett Meridith Joyce is, aki jelenleg a Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetben dolgozik. Ő a következőképpen nyilatkozott az elért eredményekről:

„Ez tulajdonképpen egy ikertanulmány, amelyben az egy időben, ugyanabból az anyagból született, éppen ezért a születésükkor ugyanolyan összetételűnek feltételezett csillagokat vizsgálva igyekeztünk rájönni arra, hogy a rendszer későbbi fejlődése során milyen folyamatok okozhatták azt, hogy ma különbözőnek látjuk az azt alkotó két csillagot. Többféle csillagmodellt alkalmazva, majd azok helyességét kizárva arra a következtetésre jutottunk, hogy az ikercsillagok közötti különbséget, tehát azt, hogy az egyik komponens felszínén több nehezebb anyag rakódott le, mint a másikén, erősen valószínű, hogy egy bolygó bekebelezése okozza.”

A cikk forrása: https://www.space.com/one-in-dozen-stars-eats-planet-study

Térképezzük fel a Holdat!

A kora tavaszi időszak különösen alkalmas a Hold megfigyelésére. A kora esti órákban magasan jár égi kísérőnk. Akinek kedve, türelme van, akár fel is térképezheti.

Molnár Attila, Budapest

Régi vágyam egy Hold-térkép rajzolása, ami olyan, mint ahogy én képzelem el. A 19-én készült képeim közül kiválasztottam egyet, és próbaként készítettem egy verziót. Amint lesz időm fotózni és mozaikolni egy teljes korongot, készítek egy full térképet. Nem lesz kis munka, de rá fogom magam szánni!

A térkép alapjául szolgáló felvétel 2024. március 19-én 20:22 UT-kor készült, 150/1800-as Makszutov-Cassegrain-távcsővel.

Kozmikus ebéd – egy közeli fekete lyuk széttépett és elnyelt egy csillagot

Csillagászok egy csoportja a nemrégiben megörökítette, amint egy közeli fekete lyuk szétszaggat, majd bekebelez egy közelébe kerülő csillagot. A felfedezés különleges jelentőséggel bír, ugyanis amellett, hogy egyszeri és megismételhetetlen eseményről van szó, a mostani egy igencsak közeli fekete lyukkal történt meg, így vizsgálatával az eddigieknél teljesebb képet kaphatunk az ott zajló fizikai folyamatokról.

A csillag halálát okozó fekete lyuk tömege Napunkénak körülbelül milliószorosa, lakhelye pedig a Földtől 160 millió fényévre található, napjainkban is aktív csillagkeletkezést mutató, NGC 3799 nevű csillagontó galaxis az Oroszlán csillagkép irányában.

A csillagászati szaknyelvben árapály-katasztrófának (tidal disruption event, TDE) nevezett jelenséget a Hawaii Csillagászati Intézet kutatói fedezték fel, illetve figyelték meg az említett küllős spirál galaxisban 2023. február 22-én az All-Sky Automated Survey for SuperNovae (ASAS-SN) nevű szupernóva-kereső égboltfelmérés keretein belül. Egy árapály-katasztrófa megfigyelésekor a felvételeken egy új, eddig nem látott fényforrás hirtelen felfényesedése, majd a felfényesedésnél valamivel lassabb ütemű elhalványulása látszik. A felfényesedés során a szétmarcangolódó csillag sugárzása túlragyoghatja gazdagalaxisát is, és ilyen módon árapály-katasztrófa nemcsak a Tejútrendszerben, hanem más, távolabbi galaxisokban is megfigyelhető. Mivel azonban egy árapály-katasztrófa egyszeri, megismételhetetlen folyamat, detektálásához szerencse is szükséges.

„Noha ilyen eseményeket már korábban is sokszor sikerült megfigyelnie a csillagászoknak, a mostani a legközelebbi olyan árapály-katasztrófa, amelyet a látható tartomány hullámhosszain vizsgáltak.” – nyilatkozott a kutatásban részt vevő Willem Hoogendam. – „Ez a megfigyelés kiválóan alkalmas lehet arra, hogy jobban megértsük a szupernagy tömegű fekete lyukak növekedését és anyaggyűjtési folyamatait.”

Illusztráció egy fekete lyuk közelében történt árapály-katasztrófáról. (A kép forrása: NASA’s Goddard Space Flight Center/Chris Smith (USRA/GESTAR).)

Egy csillag szétszaggatása

Árapály-katasztrófa akkor következik be, amikor egy galaxis közepén lévő szupernagy tömegű fekete lyuk bekebelez és szétszaggat egy hozzá túlságosan közel kerülő csillagot. Ekkor a fekete lyuk gravitációs hatása következtében fellépő árapályerők a fekete lyuk felé megnyújtják, arra merőlegesen pedig összenyomják a halálra ítélt csillagot. Egy idő után a csillag hosszú, spagettihez hasonló alakot vesz fel, s anyaga bespirálozik a fekete lyukba. Éppen ezért ezt a jelenséget a szaknyelvben spagettifikáció néven ismerjük. Amikor egy fekete lyuk bekebelez egy közeli objektumot, hirtelen erős fényjelenség lép fel, amelyet akár földi műszereinkkel is megfigyelhetünk.

Bár az árapály-katasztrófák viszonylag gyakran bekövetkező események, a mostani felfedezés különleges, hiszen napjainkig keveset figyeltek meg a csillagászok a Földhöz ennyire közel. Emiatt tehát az NGC 3799 nevű galaxisban felfedezett, ASASSN-23bd jelű árapály-katasztrófa fényes, és nagy részletességgel vizsgálható célpontként segítette az azt vizsgáló kutatókat.

„Felfedezésünk megmutatja, hogy a közeli fekete lyukak környezetében zajló árapály-katasztrófák gyakoribbak, mint korábban gondoltuk — csak mi eddig nem figyeltük meg azokat sokszor.” – mondta Hoogendam.

A kutatócsoport több földi és űrbe telepített műszerrel is figyelemmel kísérte az árapály-katasztrófa fényességének és színképének időbeli változását, és a Földhöz való kivételes közelségen túl egyéb érdekességeket is megállapított az esemény kapcsán. Tanulmányuk egyik fő megállapítása, hogy ez az árapály-katasztrófa az eddig ismerteknél körülbelül kétszer gyorsabb, mindössze 15 napos felfényesedéssel járt, azután pedig gyorsan elhalványult. Emellett jóval kevesebb energiát bocsátott ki az eddig ismertekhez képest. Mindezek alapján a kutatók úgy gondolják, hogy az árapály-katasztrófáknak létezik egy eddig el nem különített csoportja, amelynek az „alacsony fényességű, gyorsan fejlődő árapály-katasztrófa” nevet adták.

A kutatócsoport eredményeiről szóló cikk az MNRAS című szaklapban jelent meg.

A cikk forrása: https://www.space.com/black-hole-star-spaghettification-nearest-evidence

A szálak a csillagkeletkezéshez vezetnek: pompás Webb-fotók a Triangulum-köd óriás csillaggyáráról

A csillagok keletkezésének bonyolult folyamata és a fiatal csillagok környezetének vizsgálata a csillagászat legnépszerűbb és éppen ezért leginkább kutatott területei közé tartozik, azonban még napjainkban is számos rejtélyt, megválaszolatlan kérdést tartogat. Ezeket a kérdéseket igyekeznek a kutatók megválaszolni a minden eddiginél részletesebb felvételeket készítő James Webb-űrtávcső segítségével.

Az űrtávcső fedélzetén lévő közeli infravörös kamera (NIRCam, Near-Infrared Camera) és középinfravörös kamera (MIRI, Mid-Infrared Instrument) két új képet készített a Triangulum-galaxisban (M33) található, tőlünk 2,73 millió fényévnyi távolságban lévő csillagkeletkezési régióról, az NGC katalógus 604-es sorszámmal ellátott objektumáról. Ezeken a képeken az eddigieknél jóval részletgazdagabban jelennek meg az NGC 604 területén található, üresnek látszó buborékok és a szálas szerkezetű struktúrák mint a csillagkeletkezés nyomjelzői.

Az NGC 604-es csillagkeletkezési terület porában több mint 200 nagy tömegű, forró, fiatal csillag bújik meg. Az ilyen csillagokra a csillagászati szaknyelv O és B típusú csillagként hivatkozik, amelyek hőmérséklete és mérete jócskán meghaladja a Napét: a régió legnagyobb tömegű csillagai akár 100 naptömegnél is több anyagot tartalmazhatnak. A terület különlegessége, hogy galaxisunk környezetében ritka az ilyen típusú csillagok ennyire sűrű előfordulása, sőt, a Tejútrendszerben nem is ismerünk az új képeken látotthoz hasonlót. Éppen ezért ennek a különlegesen sok fiatal csillagot tartalmazó régiónak a feltérképezése kiváló lehetőséget nyújt a kutatóknak a csillagfejlődés korai szakaszainak vizsgálatára.

A James Webb-űrtávcső közeli infravörös kamerájának felvételén a legszembetűnőbb alakzatok a szálas szerkezetű, indához hasonlatos struktúrák, illetve a vörös fényt kibocsátó csomósodások, amelyeket az üresnek látszó buborékok környezetében figyelhetünk meg. Ezeket a buborékokat a legfényesebb és legforróbb, nagy tömegű fiatal csillagokból kiáramló csillagszél vájta környezetébe, majd a szintén a csillagból származó ultraibolya sugárzás ionizálta a környező gázt. Az ilyen módon ionizált hidrogéngáz a felvételeken kísérteties, kékes fehér ragyogással tölti ki a teret.

A NIRCam képén látható fényes, narancssárga színű csíkok szénalapú molekulák jelenlétét jelzik, mégpedig az úgynevezett sokgyűrűs aromás szénhidrogénekét (PAH), amelyek a csillag- és bolygókeletkezés jól ismert nyomjelzői. Bár mindenhol jelen vannak ezek a molekulák, ahol csillagkeletkezés is zajlik, eredetük még napjainkban sem ismert pontosan, és éppen ezért kutatásuk kiemelt szerepet játszik a csillagkeletkezés fizikájának megértésében.

A középen lévő buborékoktól valamelyest eltávolodva a kép szélei felé sötétvörös színnel világít a csillagkeletkezés ideális környezetét megteremtő, alacsony hőmérsékletű molekuláris hidrogéngáz.

A James Webb-űrtávcső rendkívül nagy felbontása azt is lehetővé tette a kutatók számára, hogy néhány, korábban a régiótól különállónak hitt területről bebizonyítsák, hogy valójában az NGC 604-hez tartoznak. Erre példa a terület közepétől egy kicsit feljebb látható, vörös gázfonállal összekötött két fényes, fiatal csillag, amelyek üregeket vájtak a körülöttük lévő csillagközi porba. A NASA Hubble-űrtávcsövének korábbi, látható tartományban készült képein ezek a csillagok a régiótól különálló objektumként jelentek meg.

A MIRI képe az NGC 604-ről.

Az újonnan készült középinfravörös képek szintén új távlatokat nyitnak ennek a különleges aktivitást mutató csillagkeletkezési régiónak a feltérképezésében, noha a MIRI képén jóval kevesebb csillag látszik, mint a közeli infravörös kamera felvételén. Ennek az az oka, hogy a forró csillagok a középinfravörös hullámhosszakon kevesebb sugárzást bocsátanak ki, mint a közeli infravörös tartományban, a csillagoknál jóval hidegebb por, illetve gáz azonban fényesnek látszik. A MIRI képén látható csillagok az őket körülölelő galaxisba tartozó, a kék csillagoknál alacsonyabb hőmérsékletű, ám igen nagy méretű vörös szuperóriás csillagok, amelyek átmérője nagyságrendekkel meghaladja Napunkét. Ezenkívül olyan háttérgalaxisok is látszanak ezen a képen, amelyek a NIRCam felvételein elmosódottnak tűntek. Megemlítendő továbbá, hogy a MIRI képén is észrevehetőek a sokgyűrűs aromás szénhidrogének, csak ezúttal kék szín jelzi őket.

A kutatók az újonnan készült képek alapján azt is megállapították, hogy az NGC 604-es csillagkeletkezési régió körülbelül 3,5 millió éves lehet, izzó gázfelhőjének átmérője pedig körülbelül 1300 fényév.

A cikk forrása: https://webbtelescope.org/contents/news-releases/2024/news-2024-110

A Juno űrszonda megmérte, mennyi oxigén termelődik a Jupiter legizgalmasabb holdján

A NASA Juno űrszondája megvizsgálta az elektromosan töltött oxigén- és hidrogénmolekulákat a Jupiter lehetséges élet szempontjából legérdekesebb holdja, az Europa légkörében. Egy új tanulmány szerint ezek a megfigyelések fontos adatokat szolgáltatnak a felszín alatti óceán oxigénellátottságáról.

„Ezek az eredmények közvetlenül utalnak az Europa lehetséges lakhatóságára.” – mondta a Juno-küldetés vezető kutatója, Scott Bolton (SwRI), a tanulmány társszerzője. „Ez az első közvetlen, in-situ mérés az Europa légkörében a vízkomponensekről, és az adatok egy olyan szűk tartományba esnek, amely támogathatja a lakhatóságot.”

A NASA Juno űrszondája 2022-ben közelítette meg a Jupiter legnagyobb holdját, az Europát. (NASA/JPL-Caltech)

A Juno űrszonda 2022-ben 352 kilométerre haladt el az Europa hold mellett. Az űrszonda JADE (Jovian Auroral Distributions Experiment) műszere kimutatta, hogy jelentős mennyiségű elektromosan töltött oxigén- és hidrogénmolekula szökött meg a légkörből.

„Első alkalommal sikerült in-situ mérésekkel egyértelműen kimutatnunk a hidrogén és az oxigén jelenlétét, és megerősítenünk, hogy az Europa légkörét elsősorban hidrogén- és oxigénmolekulák alkotják.” – mondta Robert Ebert, a tanulmány társszerzője.

A kutatók szerint a molekulák forrása az Europa felszínét alkotó vízjég. A Jupiter erőteljes sugárzása felbontja a H2O molekulák kötését, amelyek így oxigént és hidrogént hagynak maguk után. A nehezebb oxigénmolekulák inkább a felszínhez vagy a felszínközeli légkörhöz kötődnek, míg a könnyebb hidrogén a légkörbe és azon túlra szökik. A jégben keletkező oxigén vagy eltűnik a légkörből, vagy a felszínen kötődik meg. Az Europa jegében maradó oxigén bejuthat a felszín alatti óceánba, és egy esetleges anyagcsere energiaforrásaként szolgálhat.

„Az Europa jégpáncélja elnyeli a sugárzást, és megvédi a felszín alatti óceánt. A folyamat során oxigén szabadul fel a jégben, így bizonyos tekintetben a jégpáncél az Europa tüdeje, ami potenciális oxigénforrást biztosít az óceánnak.” – mondta a Princeton Egyetem kutatója, Jamey Szalay, a tanulmány vezető szerzője. „Elég pontosan meg tudtuk határozni az Europa teljes oxigéntermelését, ami jelenleg 12 kg/másodperc körüli. A Juno előtti becslések a másodpercenkénti néhány kilogrammtól a több mint 1000 kilogrammig terjedtek. Az eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a felszínen folyamatosan termelődik oxigén, de jóval kevesebb, mint amire számítottunk.”

A Juno űrszonda JADE műszere oxigént és hidrogént detektált az Europa hold légkörében. Az űrszonda 2022-ben közelítette meg a Jupiter legnagyobb kísérőjét. (NASA/JPL/University of Arizona)

„A JADE műszert arra terveztük, hogy azokat a töltött részecskéket mérje, amelyek a Jupiter sarki fényeit idézik elő.” – mondta Frederic Allegrini, a tanulmány társszerzője. „Az Europa melletti elrepülés nem volt része a Juno elsődleges küldetésének. A JADE-t arra tervezték, hogy erős sugárzás mellett dolgozzon, de nem feltétlenül az Europa környezetében, amit folyamatosan erős sugárzás ér. Ennek ellenére gyönyörűen teljesített.”

Az új méréseknek hála már jobban ismerjük az Europát és környezetét, és általuk új utak nyílnak az újabb, pontosabb megfigyelések felé. Az Europa felszínén keletkező oxigén mennyiségére vonatkozó új becslés például hasznos lehet a felszín alatti óceán és a potenciális lakhatóság vizsgálatakor. Ezeknek a megfigyeléseknek hála már ismerjük az elektromosan töltött részecskék arányait az Europa közelében, így megtudhatjuk azt is, hogy milyen összetett kölcsönhatások állnak fenn a hold és közvetlen környezete között.

„Az Europa lenyűgöző égitest. A kutatók egész biztosak abban, hogy a belseje folyékony óceánt rejt.” – mondta Ebert. „A víz fontos feltétele az életnek, és megtalálható a legkülönbözőbb égitesteken vagy égitestekben. Az Europa megfelelő hely arra, hogy vizet keressünk a Naprendszerben.”

Az eredményeket közlő szakcikk a Nature Astronomy című lapban jelent meg.

Forrás: SwRI

A www.csillagaszat.hu oldal felületén sütiket (cookie) használunk. Ezeket a fájlokat az ön gépén tárolja a rendszer. Az oldal használatával ön beleegyezik a cookie-k használatába. További információért kérjük olvassa el adatvédelmi tájékoztatónkat. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás