• csillagaszat.hu
    csillagászat.hu
    Csillagászati hírportál
    bdsm forum

    Archeoasztronómia







    Brodgar-kőkör, Orkney-szigetek (fotó: Karáth Imre)

       Az első földművelők kb. i. e. 4000 táján érték el a Brit-szigeteket, és az elkövetkezendő 2000 év folyamán többféle megalitikus építményt fejlesztettek ki itt, mint bármely más részén Európának.
       Az Orkney-szigetek világa szinte iskolapéldája e korai korszak miniatűr társadalmának. Az itt élő emberek még ma is különálló népnek tartják magukat. A legrégibb emlékek közé tartoznak a neolitikum embere által épített kamrasírok. Ezek kollektív temetkezési helyek voltak, egy nagy lapos kőtömbbel a szükségnek megfelelően nyitották és zárták el a bejáratot, valószínű több generáción át, míg végleg el nem torlaszolták.
       A sírhelynyitás ceremóniáját a feltételezések szerint általában napkeltekor végezték el, hogy az életet jelentő fény behatolhasson a kamra belsejébe. Ilyen sírhelyet találtak például Midhowe-Rousay szigetén.
       Az őskori Európa legmagasabb rendű építészeti teljesítményei közé tartozik a Maes Howe nevű kamrasír. Az épület megtervezése és felépítése az i. e. 2800-ban élt ember szellemi színvonalát tükrözi. A becslések szerint az építőanyag odaszállítása, a kamra felépítése, halomrnal borítása mintegy 30 000 emberi munkaórát igényelt. Feltehetőleg nem véletlenszerű a területen való elhelyezése sem, vagyis a két nagy ceremóniás központhoz, a Brodgar- és a Stenness-kőhöz való közelsége.
       A belső központi termet hosszú kőlapokkal fedett folyosó köti össze a külvilággal, és az egészet egy közel 37 méter átmérőjű és 7 méter magasságú földhalom fedi. A halmot kör alakú mély árok veszi körül. Amikor 1861-ben a halmot felnyitották, kiderült, hogy már jóval korábban behatoltak a kamrába. A falakon talált rúna feliratok csak megerősítik azt, amit az ún. Orkneyinga Saga-ból megtudhatunk. A 12. században a vikingek többször behatoltak az általuk Orkhaugr-nak nevezett halomba. Az őskori csillagászat szempontjából azonban egészen másért érdekes ez a sírkamra, illetve a hozzávezető sziklafolyosó. A halomról keringő mendemon­dák közül a legmeglepőbbnek az tűnt, amely azt állította, hogy a téli napforduló napján napnyugtakor – de csak akkor – a fény keresztül hatol az alacsony, hosszú sziklafolyosón, és fényárba borítja egy röpke kis időre a halotti kamra távoli falát. G. Mackay Brown 1972 telén több más érdeklődővel együtt várta ennek a ritka pillanatnak a bekövetkeztét. Tapasztalatairól és benyomásairól egy levélben számolt be, igazolva ezáltal a halomhoz fűződő mítoszt.
     
       ,,1972. téli napfordulójának napja megfelelt a várakozásnak. Az égbolt metszően kék volt, de ami a legfontosabb, a horizont is felhőtlen volt. Az emberek már kora délután elkezdtek gyülekezni a halomnál. A Nap lassan közeledett a felhőtlen horizont felé. A sötét kamra megtelt suttogó emberekkel. Majd hirtelen fény bukkant föl a bejárati nyílás fölötti kövön, és az év legrövidebb nappalán a lenyugvó Nap utolsó fénysugara rövid időre vörösen felizzott a sírkamra falán, melyet az év többi részében mélységes sötétség borít. Mit akart ezzel elérni Orcadia népe? Esetleg csak sejtéseink lehetnek szándékaikról. Talán látható módon akarták szimbolizálni a fény és a sötétség segítségével a tél és a nyár, a halál és az élet egyensúlyát? Az év leghosszabb éjszakájának kezdetén egy villanásnyi fény egy halotti kamra belsejében ígéretes célzás az újjászületésre? Nem tudjuk. Mindenesetre az első letelepedők nemcsak kiváló építők és csillagászok lehettek, hanem az égi jelenségek fontos részét alkották bonyolult hitviláguknak is"
    (A. Ritchie 1985).
     
       A már említett két kőkör egykorú Maes Howe-val. Az első a Stenness kövei elnevezést viseli. Hatalmas faragott kőlapjai magasság tekintetében a Stonehenge után következnek. Lenyűgöző látványt nyújt, és mély benyomást gyakorol a látogatókra. Mivel a földrajzi környezet szinte teljesen olyan; mint évezredekkel ezelőtt, kevés az épület, így létezik olyan irány, ahonnan szemlélve a kört – mely tökéletesen illeszkedik a tájba – a szem szabadon szárnyalhat a messzeségbe anélkül, hogy bármi eszünkbe juttatná, hogy a 20. században élünk. A 12 kőlapból álló kört eredetileg mély árok vette körül (ma betemetve) észak felől széles földhíddal. A körön belül egy furcsa kőalakzat található, középütt függőleges réssel, amelyen keresztül Maes Howe felé tekinthetünk. Szentélyként való használata mellett csillagászati megfigyelőhelyként is szolgálhatott. A két kívül álló kő valószínűleg a csillagászati megfigyelésekhez nyújtott segítséget.

    Ásatás az Orkney-szigeten (fotó: Karáth Imre)

       A kövekhez szerte a világon számos monda fűződik. Így igaz ez ekét kőkörre is. A monda szerint a fiatal házasok elmentek a Hold Templomához (Stones of Stenness), ahol az ifjú asszony térden állva imádkozott, hogy képes legyen megtartani fogadalmát. Majd mindketten meglátogatták a Nap Templomát (Ring of Brodgar), ahol a férfi tette ugyanezt. Ez, és még több, szinte máig élő szokás jól mutatja, hogy egy viszonylag zárt közösségben milyen sokáig megőrződnek a hagyományok – akár évezredeken át is -, ezek segítenek kideríteni, de legalább is megsejtetni a fennmaradt épületek eredeti funkcióját. Nem messze Stenness-től fekszik a méretre még nagyobb, szinte tökéletes körátmérőjű Brodgar-kőkör. A lankás domboldal tökéletes hely egy ilyen hatalmas szabadtéri templom számára. Nappal a vakítóan tiszta kék ég, a lankás dombok, apró tengeröblök látványa békét és nyugalmat áraszt, majd a lenyugvó Nap sugarai sejtelmes félhomályba borítják a 2-4 méter magas faragott lapos kőoszlopokat, amelyek a szertartásra szánt helyet ölelik körül.
       A csillagfények fokozatos megerősödése, a milliónyi csillaggal borított éjszakai égbolt a rajta felbukkanó Holddal legalább akkora csodálattal vegyes tiszteletet válthatott ki a vallásos ceremónia résztvevőiben, mint amilyen hatást a reneszánsz vagy barokk templomok gyakoroltak a hívőkre.
       Ilyen magas északi szélességen a Hold mozgása időnként furcsa jelenségeket produkál. Bizonyos időszakokban a Hold egy hatalmas kört ír le az északi égi pólus körül, s ekkor szinte soha nem nyugszik le. Máskor viszont éppen csak átsuhan a horizont felett.
       Az eredetileg 60 kőoszlopből álló kört két földhíddal megszakított mély árok veszi körül, amelynek hasonló funkciója lehetett, mint egy katedrális falának: a külső környezettől valamilyen módon elhatárolja a szertartások színhelyét.
       A. Thom kutatásai kétségkívül megmutatták, hogy a kör megépítésében mértékegységként a MY­ot (megalitikus yardot) használták, és a szinte szabályos köralakzat átmérője 125 MY. Szerinte nem maga a kör játszott fontos szerepet a csillagászati megfigyelésekben, hanem a környező halmok, és a körön kívül lévő magányos kövek. A távoli magas sziklák és dombok pedig kijelölték a horizonton felkelő vagy lenyugvó Hold helyét.
       A települések általában nem a kőkörök, kősorok, halmok közelében találhatók, hanem attól egy kissé távolabb. Így van ez az előbb említett kör és halomsír esetében is. A velük egykorú világhírű neolit falu kb. 10 kilométerre, az Atlanti-óceán egy kis védett öblében található. Skara Brae újjászületését egy hatalmas tengeri viharnak köszönhette 1850-ben, mely lehordta róla a homokot. A hét, szinte luxus kivitelű ház berendezése csaknem sértetlen állapotban maradt meg, mert nemcsak a házak, hanem azok „bútorzata” is a helyben található palaszerű hatalmas kőlapokból készült. Lakói tehenet, juhot tenyésztettek, gabonát termesztettek, és ügyes kézművesek lehettek.
       Egyes régészeti leletek tanúsága szerint – sok apró kis kő furcsa vonalas díszítéssel, melyet úgy tűnik, rituális, mágikus célra használtak -, a település kis mérete – de luxus jellege, a Stenness- és Brodgar-kőkörrel valamint a Maes Howe kamra sírral való egykorúsága arra utal, hogy Skara Brae lakói különleges, megkülönböztetett tiszteletet élvezhettek Orkney-szigetek neolitikus társadalmában. Nagyon valószínű, hogy ők tervezhették, szervezhették, irányíthatták a kőkörök és kamrasírok építését, és talán mint papok vezették az ünnepi szertartásokat is.
       A megalitikus archaeoasztronómiai emlékek töredékével ismertettük csak meg olvasóinkat e rövid kis sorozatban. Célunk nem a teljességre való törekvés volt, hiszen akkor nem maradhattak volna ki az angol, a német, a dán, a lengyelországi, a Málta szigeti stb. lelőhelyeken található kőépítmények sem, melyeknek egy része szintén magában rejti őseink csillaghitének, megfigyeléseinek ismeretét.
       Legfőbb célunk az volt, hogy – kezdve a legrégibb emlékekkel – bebizonyítsuk: érdemes, sőt kell elődeink ősi csillagászati ismereteit kutatni, hiszen ennyi jelzés is elegendő volt annak bemutatására, hogy ősünk jóval többet tudott a természetről és a csillagos égboltról mint eddig feltételeztük.

    Brodgar-kőkör, Orkney-szigetek (fotó: Karáth Imre)

    Az Andromeda 1993/6. számában megjelent cikk másodközlése

    Ez a bejegyzés Ókor csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.

    Archeoasztronómia








    Stennes-kövek az Orkney-szigeteken
    Fotó: Karáth Imre

       E feltevés alapját az a szinte mindenki által elfogadott elmélet jelentette, miszerint a civilizációt jelentő szellemi és gyakorlati tudás alapjai Közel-Keletről származnak és fokozatosan hatoltak be Európába, lassan Észak felé haladva. Ez az állítás a földművelési ismeretekre vonatkoztatva valószínűleg igaz is, azonban arra a tudásra, amely lehetővé tette a megalitikus építmények megalkotását, már nem.
       A legkorábbi Cl4-es vizsgálatok – sőt a 60-as és 70-es évek kalibrált adatai is – egyértelműen azt bizonyítják, hogy igazából a legöregebb ilyen típus építmények a világon.
       Dél- és Délkelet-Európából gyakorlatilag hiányoznak. Megtalálhatók viszont Máltától kezdve az Ibériai-félszigeten. Franciaországon és a Brit-szigeteken keresztül egészen a Skandináv-félszigetig.
       A megalit szó maga a görög nyelvből származik és "nagy kövekből álló"-t jelent, de a tudomány minden olyan kőből emelt objektumra ezt az elnevezést használja, amelynek kora az i.e. 5000 és 500 közé esik.
       A miértre valószínűleg soha nem fogunk választ kapni, és arra sem, ha elsősorban ceremoniális célokat szolgáltak, megtudhatunk-e belőlük valamit – ami több, mint puszta sejtés – hitvilágukról.
    Titokzatosságukat tovább növeli az a tény is, hogy egyes esetekben szoros kapcsolat mutatható ki az építmény szerkezete és bizonyos égi-csillagászati jelenségek között.
       A megalitikus építmények reprezentatív és szinte mindenki által jól ismert képviselője a dél-angliai Stonehenge. A csillagászok azon állítása, miszerint ez valaha egy őskori obszervatórium volt – melynek használói még arra is képesek voltak, hogy a nap- és holdfogyatkozásokat előre jelezzék több ezer évvel ezelőtt – alaposan fölborzolta a régészek kedélyét. A föllobbant nézetellentétek azonban nagy hasznot hoztak mind a régészek mind pedig a csillagászok számára.
       A megalitikus építmények alapos és lázas tanulmányozása egy új határtudományág, az archeoasztronómia megszületéséhez vezetett. Kiderült, hogy a csillagászatnak is van olyan múltja, melynek föltárásában a régészeknek is segédkezniük kell. A régészek tudomásul vették, hogy – ha nem is minden esetben – de léteznek olyan építmények, melyek segítségével már i.e. kb. 3-4000 évvel meg tudták határozni a horizonton fölkelő vagy lenyugvó Nap és Hold irányát olyan nevezetes napokon, mint pl. a tavaszi-őszi napéjegyenlőség vagy a téli-nyári napforduló napján. Becsalták a felkelő vagy lenyugvó Nap fényét a sírkamrák mélyébe is, hogy pl. az említett napokon megvilágítsa a kamrák falába vésett jeleket, ábrákat.


    Megalitikus építmény a Bretagne-félszigeten
    Fotó: Karáth Imre

       Alexander Thom angol mérnök – akit az archeoasztronómiai terepkutatások úttörőjeként tartanak számon – munkásságának nagy részét arra fordította, hogy bebizonyítsa, a megalitikus építményeket csillagászati obszervatóriumként is használták az építőik. Kutatásainak eredményei közé tartozik az a fölfedezés is, hogy az objektumok szerkezeti sajátosságai egy általánosan használt hosszegység – a megalitikus yard, IMY=0,829m – létét sugallják.
       A kövekhez szerte a világon számos hagyomány és szokás fűződik – így bizonyítva azt, hogy mély benyomást gyakoroltak a későbbi korokban élt emberekre is. Igaz ez a XX. század lakóira is, akiket szintén elbűvölnek történelmünk írott forrással nem rendelkező korszakának monumentális emlékei. 
       Az építményekben rejlő sok-sok hasonló, néha szinte azonos jellemvonás azt mutatja, hogy létezett, kellett, hogy létezzen valamilyen közös szellemi alap, amely az embereket ily nagy területen hasonló építmények létrehozására sarkallta.

    Az Andromeda 1993/1. számában megjelent cikk másodközlése

    Ez a bejegyzés Ókor csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.

    Archeoasztronómia







       A legismertebbek és talán a legváltozatosabbak azonban a több ezer kőből álló, párhuzamosan futó kősorok Carnac körzetében, melyek a 116 m-es szélességet és az 5 km -es hosszúságot is elérhetik. Az álló kövek magassága érdekes módon fokozatosan csökken 3,5 méterről 50-60 cm-re. A kősorok végét egy-egy olyan kőkör zárja le, amely dolment vagy halmot ölel körül. Már 1755-ben a napkultusszal hozták kapcsolatba, mivel kimutatták, hogy a kősorok a napkelte irányába mutatnak. Három szép csoportosulást tartanak számon Le Menec, Karmario és Kerlescau néven.
       A Carnac-i kősorok rejtélyét A. Thom igyekezett megoldani. 1970-től öt éven át dolgozott itt. Elmélete szerint ezek az álló kősorozatok "finom műszerként" segítették a fogyatkozások előrejelzését. A fogyatkozások problémája váltja azonban ki a legtöbb vitát a régészek és a csillagászok között. Vajon képes volt-e az őskor embere a hold-, de legfőképpen a napfogyatkozásokat előre megjósolni? Szükséges volt-e egyáltalán erre a tudásra? Ha igen, hogyan rögzítette az adatokat az írás ismerete nélkül? A fogyatkozások "megjósolása" fejlett matematikai tudást és az égbolt hosszú időn át való megfigyelését kívánja, valamint a Hold igencsak bonyolult mozgásának számontartását.
       A. Thom feltételezte, hogy a legyezőszerűen elrendezett kövek sorozatának legfőbb célja a fogyatkozások előrejelzése volt. Szerinte a kősorozat egy része olyan, mint egy milliméterpapír, melyen cölöpökkel rögzítették a Hold helyzetét nyugtakor. Állítása szerint az így kapott "görbe" akkor is folytatható volt, ha a Hold nem volt látható. A Hold, illetve a Nap mozgásának nyomonkövetésében segítenek a kősorozatokhoz nem tartozó magányos kőóriások, a menhirek, melyek közül a legfigyelemreméltóbbak a Manio Menhir és a Nagy Menhir. A Nagy Menhir 18,5 méteres magasságával környezetének igen szembetűnő darabja volt. 

    {mosimage}

    A. Thom vizsgálatai szerint a bretagne-i rendszerben a kövek megfelelő irányokból nézve a megalitikus yard egész számú többszöröseinek megfelelő távolságokban helyezkednek el.

       A. Thom kiszámította azt is, hogy több mint száz éven keresztül kellett volna összegyűjteni és megőrizni a pontos megfigyeléseket ahhoz, hogy az általa feltételezett gigantikus méretű szabadtéri "obszervatóriumot" megszerkesszék. Hogyan tudta volna ezt a nagy mennyiségű információt összegyűjteni és megőrizni ily hosszú időn át egy írástudatlan nép? A kérdés még valószínű, hogy sokáig megválaszolatlan marad, ha egyáltalán feltehető. 
       A kősorok szakrális funkcióját tekintve csak találgathatunk. A kövekkel körülzárt szentély lehetett az, ahol a szertartások és ünnepek zajlottak. A kövekkel szegélyezett üt, utak talán az ünnepi fölvonulást szolgálták, vagy méltó utat ajánlottak az égi istenek számára, hogy szertartásaikban részt vegyenek. Ki tudja?

    Az Andromeda 1993/3. számában megjelent cikk másodközlése

    Ez a bejegyzés Ókor csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.

    Archeoasztronómia







       Szinte naponta születnek újabb és újabb elméletek építésének céljairól, használatának módjáról. Különlegesnek találják a helykiválasztást is, az ún. ley-vonalak találkozási pontjába téve. Szó ami szó, építtetői tökéletes érzékkel választották ki a helyet. Ez a dél-angliai Salisbury-fennsík egyik kis lapos dombján álló "valami" uralja a környéket és különös érzést kelt az óriási huszonöt-ötven tonnás kőóriások között sétáló látogatóban, aki egy kis képzelőerővel szinte maga elé varázsolhatja az oszlopok között lezajló ősi ünnepi szertartásokat. Gazdagabb fantáziával és egy kis múltról alkotott tudással még áhítatos résztvevője is lehet egy "időutazásnak". A kirándulást a múltba megkönnyítheti, hogy Stonehenge nemcsak az áltudományok kedvelt témája, hanem tudományos kutatása alapul szolgált egy valódi tudományág, az archaeoasztronómia megszületésének. A régészet és csillagászat együttműködését "kiprovokáló" őskori objektum azonban — úgy tűnik —, még sokáig ütközőpont is lesz a régészek és a csillagászok között.
       De egyáltalán hogyan jutott eszükbe a csillagászoknak, hogy csillagászati szempontból is "gyanúsnak" találják ezt az építményt? Ha igaz, akkor a legkorábbi utalás Stonehenge-re i. e. 40-ből (görög nyelven írva) a szicíliai Diodorustól származik, aki egy korábbi történetíróra, a trák Hecataeusra (i. e. 4. sz.) hivatkozva állítja: "a kelták földjével szemben létezik egy Szicílián ál nem kisebb sziget az óceánban, a Medve csillagkép alatt található meg, a Hyperboreusok lakják… ők jobban tisztelik Apollót, mint bármi más istenséget. Az isten tiszteletére létezik még egy építmény is, mely olyan mint egy fenséges kör alakú templom telis-tele gazdag ajándékokkal…" Az első biztos utalás azonban i. sz. 1130-ból származik huntingtoni Henrytől. Természetesen számos legendát is kapcsolatba hoztak vele és az ősi nagy varázslóval, Merlinnel, akinek nevével gyakran találkozhatnak az óangol elbeszélésekben.

    Fotó: Karáth Imre

       1666-ban meglátogatta a helyet John Aubrey. Ó vette észre a róla később elnevezett gödröket, melyek jelentős szerepet kaptak Stonehenge asztronómiai értelmezésében. Aubrey véleménye szerint a templomromot a druidák építették. Ez természetesen nem igaz, hiszen a régészeti ásatások kimutatták, hogy a Stonehenget nem egy nép vagy egy népcsoport építette, hanem egy hosszabb építési és használási folyamat eredménye, és virágkorát a bronzkorban élte. A druida elmélet azonban nagy hatással volt William Stukeley-re is. aki 1740-ben könyvet írt Stonehengeről. A legfontosabb megfigyelése az volt, hogy Stonehenge tengelye a nyári napforduló napfelkeltéjének irányába mutat. Ezzel elindította a folyamatot, amely számos csillagászat iránt érdeklődő embert arra késztetett, hogy ebből a szempontból is kutatás alá vegye az építményt. Eljutva egészen a 19. sz.-ig már egy képzett asztrofizikus, Sir Norman Jockyer is érdeklődni kezdett iránta, sőt oly annyira szenvedélyévé vált a régi objektumok tájolásában rejlő csillagászati jellegzetesség, hogy életének egy részét Stonehengen kívül más, nemcsak a Brit-szigeteken található (csak kőkörből kb. 900 van itt) őskori építmények, hanem egyiptomi, görög, babilóniai stb. templomok irányításvizsgálatának szentelte.
       Végül is a csillagászok végső véleménye F. Hoyle magyarul is megjelent könyvéből ismeretes, azért nem is szándékozom foglalkozni vele, csak a lényeget szeretném idézni:
       "Stonehenge I. téglalapjának rövid oldalai északon a nyári napfordulói napfelkelte irányába mutatnak, délen pedig a téli napfordulói napnyugta irányába (a napfelkeltének és napnyugtának az észak-déli irányhoz viszonyított szimmetriája következtében). A hosszú oldalak a holdkeltének a 18,61 éves ciklus során adódó legdélibb pontja felé mutatnak, valamint a holdnyugta legészakibb pontja felé (ismét csak az észak-déli irányhoz viszonyított szimmetria következtében). Egy téglalapra csak akkor jellemzők ezek a tulajdonságok, ha Stonehenge földrajzi szélességi fokán szerkesztik meg. Ha Stonehenge-t alig néhányszor tíz mérföldnyire északabbra vagy délebbre hozzák létre, ez a kettős tulajdonság elvész. Képtelenségnek tartottam. hogy ezt semmibe vegyem mint puszta véletlent."
       Kevéssé ismert viszont a régészek véleménye, amelyet természetesen a területen végzett ásatásokra alapoznak. R. J. C. Atkinson professzor, aki a legtöbbet foglalkozott vele, több építési fázist különböztetett meg, de az egyszerűség kedvéért csak a három legfontosabbat említem meg.
       A legkorábbi nyomok i. e. 2800-ba nyúlnak vissza az ún. neolitikum (újkőkor) idejére, amikor a köralakot, a kísérő sáncot, a sarokkövet és az ún. Aubrey-gödröket készítették.
       A II. fázis fő tevékenysége a kék kövekből állított kettős kőkör. ezekből csak az alap gödrök maradtak meg és az 1954. évi ásatások hozták napvilágra. Ez az időszak kb. i. e. 2500 és 2400 közé esett. A kék kövek feltehetően a 150 mérföldre található walesi Prescelly hegységből származnak, ahol a valószínűsíthető bányahelyet. a Cairn Meini nevű hegyet már a korábbi időben is szent helynek tartották.
       Hogyan szállították a helyszínre? Az őszinte válasz természetesen az, hogy pontosan nem tudjuk. De ez nem azt jelenti, hogy mindenképpen valami — a kor technikai szintjéhez nem illeszkedő, benne el sem képzelhető választ kell keresnünk erre a kérdésre. Idejük volt, szándékuk és indíttatásuk megvolt ahhoz, hogy fölépítsék — tehát megtették. Görgőkön (gerendákon), csúsztatva, vontatva stb. nem tudjuk. Azért, mert nem írták le számunkra a szállítás menetét és mikéntjét, még nincs okunk azt föltételezni, hogy nem tudták ezt a feladatot megoldani.
       A III. fázis i. e. 2100 környékére esik. a kettős kék kövekből álló kört megszüntették és a ma látható formáját kezdte kialakítani az a nép, amelyik elsőként használta e területen a bronzot. Így ezt a szakaszt már a kora bronzkorba keltezzük.
       Miért nem fejezték be? Nem tudjuk.
       De a kerek alaprajzú, gyakran függőleges kőtömböket vagy facölöpöket magukba foglaló építményeket, sánccal körülvett területeket általában szent, szakrális helyeknek, szabadtéri templomoknak tartják a kutatók. Az égi jelenségekkel való kapcsolatuk egyáltalán nem szokatlan, hiszen a számos asztrális mítosz, mely minden nép mitológiájában megtalálható, fontos helyet biztosít a Napnak és a Holdnak. Így hát nem csoda, hogy rendszeresen megfigyelhették az égitesteket.

    {mosimage}

    Fotó: Karáth Imre

       Az építmények későbbi — így a kelta — időkben való további használata sem szokatlan, hiszen a szabadtéri szent területek beleillettek a kelták szertartásaiba. Így kerülhettek hát a druidák is a Stonehenge-dzsel kapcsolatba.
       Mi hát a teljes igazság erről az építményről? Tudunk-e már mindent Európa egyik legrégibb — a piramisokkal egykorú — és leghíresebb kultúrtörténeti emlékéről? Természetesen nem. A kutatások tovább folynak, de már a csillagászok és régészek közös egyetértésben igyekeznek minél többet megtudni erről az őskori építményről, amely méltán lett része a világörökségnek.

    Az Andromeda 1993/2. számában megjelent cikk másodközlése

    Ez a bejegyzés Ókor csillagászata kategóriában van. Link könyvjelzője.
    • Magyarország megújul